Nagyon hiányzol! Pedig tudom, hogy Neked eszedbe sem jutok. Ha a szívemre hallgatnék, most felhívnálak, és elmondanék Neked egy csomó mindent. Nem bántanálak, még csak megbántani sem szeretnélek…, már nincs erőm csatákhoz, csak szeretném elmondani, hogy mennyire fáj, amit tettél…, és megkérdezném, hogy miért…. Egyébként Te és a Veled kapcsolatos dolgok voltak, amikor gyakorlatilag csak a szívemre hallgattam…, mindvégig…, életemben legelőször. Sokszor tudtam valahol legbelül, hogy ennek akár nagyon rossz vége is lehet. Ahogy lett is végül…! Csak annyira reménykedtem, és hittem benne, Benned. A legrosszabb, hogy Te ezt még tudtad is…! És így játszottál…! Pont, amikor ráadásul egy olyan helyzetbe kerültem, hogy gyenge lettem, sebezhető, és még inkább vágytam a szeretetre. Pont, amikor egy olyan dologban veszítettem el a hitemet és a reményemet, ami annyira, de annyira fontos volt nekem…, mint például Te. Persze azt is tudom, hogy ha nem így cselekedtem volna, akkor örökké ott lenne, a „mi lett volna ha…?”, szóval talán még mindig jobb így, hogy mégis megléptem ezeket. De mindegy is már minden, és most inkább az eszemre hallgatok. Így is, úgy is marad a fájdalom…! Mert hiszen Neked csak játék volt, nekem szerelem! És Te mindvégig, az első perctől kezdve tudtad ezt…!