Nem tudom, hogy mit is írjak. Ezerféle gondolat kavarog bennem…. Mintha most minden egy picit könnyebbnek tűnne. Persze mintha…, és persze most…, meg persze csak egy picit…!
Tudom, lesznek még nagyon nehéz pillanatok, órák, és napok. Akár már egy óra múlva is…, vagy hamarabb….
És azt is tudom, hogy előbb-utóbb még mindig ugyanúgy el tudnád érni, hogy hagyjam azt, hogy ki-be járkálhass az életemből, és játsszál velem, az érzéseimmel, ahogy mindig is tetted. Csak már nem akarom ezt…, mert az nekem nem volt jó, és mert fájna…nagyon! Most úgy érzem, hogy már nem is akarlak Téged újra látni, nem akarok Veled találkozni, vagy egyáltalán csak beszélni. De persze ismét hangsúlyozom, hogy ezt az egészet most érzem, illetve gondolom így…, akár nemsokára már másképp lenne mindez. Ugyanakkor örülök is, hogy most így gondolkodom Rólad, rólunk.
Bár ahogy írom ezeket a sorokat…, szóval most hirtelen bevillanak emlékek…szép emlékek, s mintha azt érezném, hogy hiányzol…, még mindig…, ha nem is annyira, mint eddig, vagy régen…, de azért még nem vagy teljesen közömbös nekem. Azt hiszem, bőven kell még idő, hogy teljesen túl legyek Rajtad, és vége legyen mindennek….
Nem tudom, hogy mi van velem, hogy miért is reménykedem abban, hogy soha többé nem kell látnom Téged és beszélgetnem Veled…. Talán csak attól félek, hogy feltépnéd a sebeket?! És csak próbálok erősnek látszódni?! Vagy menekülök?! Hiszen még mindig csak reménykedem…, vagyis nem egy (tiszta szívből jövő) akarat. Áh, nem tudom…. :(
Szóval, most sok minden kavarog bennem…, de van valami, amit mindeközben nem szabad elfelejtenem… soha, de soha! Hogy Neked csak játék volt, nekem szerelem. És Te mindvégig, az első perctől kezdve tudtad ezt…!