Még mindig nagyon várlak
2010 július 27. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |
Esélyét nem látom, hogy ebből az egészből felálljak. És még csak nem is tudom, hogy mit akarok. Szívem szerint Téged, és mindent megbocsájtanék. Eszem szerint Te soha nem kellenél már nekem, hiszen annyira (és annyiszor) megbántottál, és mindezt tetted úgy, hogy nagyon is jól tudtad, milyen fontos vagy nekem és mit érzek Irántad. Annyiszor eszembe jutnak a szavaid, ahogy rólam, az érzéseimről, vagy a helyzetemről beszéltél…; ahogy bántál velem…; meg az, hogy csak egy jó játék voltam Neked. Ilyenkor nem is tudom, hogy miért hiányzol, miért szeretnélek átölelni, és megpuszilni…. Mégis, van valami, ami miatt ezeket érzem. És az a baj, hogy egyre lejjebb és mélyebbre csúszok mindeközben. Meg az is, hogy egyre jobban hiányzol, és azt érzem, hogy bárcsak megkeresnél, és mondanál valamit…, akármit…, csak keresnél! Annyira fontos vagy nekem! És ezért is gyűlölöm magamat! Mert vannak, akiknek milliószor többet jelentek, mint Neked jelentettem vagy jelentek (?), és én nagyon szeretem Őket…, és bánt is hogy így érzek, de most nem vágyom rájuk, a társaságukra. Csak Rád! Egyébként, hogy tudd, ott is úgy vártalak Téged…, bárcsak jöttél volna…! De Te nem jöttél…! Még csak nem is kerestél…! Miért is tetted volna? Hiszen Neked csak játék volt, nekem szerelem! És Te mindvégig, az első perctől kezdve tudtad ezt!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: