Álmok, amelyek nincsenek

2012 január 1. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 

 Életem során sok minden akartam lenni, de talán csak egyetlen egy dolog volt, amihez hosszú éveken át ragaszkodtam: mindig 30 éves szerettem volna lenni. Nem tudom megmagyarázni, miért, de már tizenévesen hittem, hogy 30 évesen nagyon boldog leszek. Valahogy úgy képzeltem, hogy akkor meglesz mindenem, amire egész életemben csak vágytam. Lesz egy pici lakásom, egy jó állásom, amit szeretek, egészséges leszek, a Szeretteim boldogak lesznek, és persze lesz egy szerető Családom: minden nap majd várom haza a szerelmemet, aki legalább úgy szeret, mint én Őt, s aki siet a babáinkhoz és hozzám haza.

 

 Akármi is történt velem az évek során, a harmincas éveimről szőtt álmaimhoz nagyon ragaszkodtam. Nem tudta elvenni ezeket tőlem senki sem. Talán azért, mert annyira hittem bennük…. Hittem ezekben még akkor is, amikor néhány éve kiderült a betegségem és kórházba kerültem először…, majd másodszor…, s most már újra ott kellene lennem harmadszor, de képtelen vagyok végigcsinálni még egyszer egyedül…, vagy amikor sok-sok éve megtörtént az…, amit csak Neked tudtam elmesélni és ami örökké kettőnk titka marad, de kísérteni fog minden nap…, vagy amikor elveszítettem néhány szerettemet….

 

 Aztán eljött a nap, amikor 30 éves lettem. És még ugyanabban az évben eljött az az őszi nap is, mikor megláttalak Téged. S akkor egy pillanatra úgy tűnt, hogy minden valóra vált…Veled. Abban a percben az álmaim egy rész más értelmet kapott, mert rájöttem, hogy ott vagy Te, aki a mindent jelentetted: már nem akartam a saját lakást, mert hittem, hogy Veled otthonunk lesz…, már nem akartam egy jó állást, mert hittem, hogy akármilyen munkahelyem lesz, a nap végén majd Te vársz haza, ami kárpótol mindenért. Ugyan nem sokkal később azután, hogy Beléd szerettem megtudtam, hamarosan ismét kórházba kell mennem, de már nem féltem, mert hittem, hogy most sokkal könnyebb lesz, hiszen Te ott leszel mellettem és mindaz elég erőt ad nekem ahhoz, hogy akarjam és higgyem a gyógyulásom….

 

 Csakhogy mindez túl szép volt ahhoz, hogy igaz is lehessen…. 31 éves lettem, amikor rájöttem, a mesének vége. Azon a születésnapomon már tudtam, hogy igazából az álmok nem válhatnak valóra. A valóság sokkal kegyetlenebb. És végül elérkezett az a pillanat is, amikor tudtam, mindent felégetek magam mögött…. Miattad…. Feladtam mindent…. Az életem szép lassan tönkrement, az álmaim egy másodperc alatt haltak meg. Igaz, néha még voltak pillanatok, amikor újra akartam őket, ezért harcoltam értük vagy legalábbis megpróbáltam. Ma már ez sincsen. Egy ideig volt valaki mellettem, akiről soha nem gondoltam, hogy a legnehezebb perceiben mellém áll, a folytatáshoz erőt és az álmok megvalósulásához pedig majd reményt ad. Sokat jelent nekem Ő.  Azonban most egy ideje már nincs itt…az élet akarta, hogy így legyen, de hiszem, egy nap majd újra visszajön….

 

 A szívem legmélyén úgy érzem, hogy minden egy mondatoddal ért véget bennem. Egyik nap  az orvosom által írt beutalót megláttad nálam és azt kérdezted, hogy nagy baj van-e. Nem is beszéltem Neked arról, hogy orvosi vizsgálatokra járok. Igazából addig a percig eszembe sem jutott, hogy nagy baj lehet, mert annyira hittem az álmaimban…. Talán fel sem mértem a következményeket. Pár nappal később szembesültem csak azzal, hogy mit is jelent nekem a betegségem…és mit is jelentek én Neked. Egy mondat volt és én belehaltam. Mindenbe. Örökre. Csak annyit mondtál nekem, hogy szerinted necces helyzetben vagyok, úgyhogy inkább foglalkozzon velem a Családom…. Soha nem felejtem el ezt, mert nagyon szíven ütött…, nagyon fájt. Talán akkor volt egy pillanat az életemben, amikor úgy éreztem, kiábrándultam Belőled. De csak egy pillanat volt…. Az igazság az, hogy ez az egy mondatod a szívembe maradt örökre. Azóta is minden reggel, mikor felkelek és minden este, amikor lefekszem ez az egy mondatod jár a fejemben…, s emlékeztet arra, hogy mennyit érek…, és napról napra csak nehezebb. Ebben az egy mondatban az egész életem, az álmaim, amikben annyira hittem, elvesztése, és minden szomorúságom benne van. Néha próbáltam mindenféle magyarázatot találni arra, miért is mondtad…, Te mit érzel irántam…. Sokáig nem tudtam megfogalmazni magamnak sem, hogy mi fájt jobban: az, hogy éppen Te, a szerelmem, akit annyira jó és érzékeny, gyengéd embernek tartok, mondtad nekem ezt vagy az, hogy ráébresztettél, mennyit is érek: valójában semmit sem…. És mindezek ellenére még mindig csak egyetlen dolog van, amit nem tudok: haragudni Rád érte….

 

 Végül ott hagytam a munkámat, az egészségemet, a boldogságomat, a hitemet, a reményemet, az álmaimat…, és persze Téged. Elmentem. És többé vissza nem néztem…. Amíg Te utánam nem jöttél…. Eltelt azóta, hogy utoljára szerettük és öleltük egymást 14 hónap…. Sok mindent már másképpen látok és érzek, kivéve ezt az egy mondatodat, ami egyre erősebben van bennem….

 

 És mi történt ebben a 14 hónapban, mi van illetve nincsen ma? Ma van egy pici lakásom, de otthonom nincsen…, van egy állásom, aminek köszönhetően ugyan van mit ennem, ki tudom fizetni a számláimat és a hitelem egy részét, de az nem az életem…. Ma már egyre gyakrabban van fájdalmam, amit elviselek, de ez annyit jelent, hogy egészségem nincsen. Ahogyan saját Családom sem: nincsen kit hazavárni, nincsen kit szeretni, és nincsen aki siessen hozzám illetve hozzánk haza. Az igazság az, hogy már álmaim sincsenek…, hagytam, hogy elvigyed…, éppen Te, aki egyszer régen elhoztad nekem. Mert Neked csak játék volt, ami nekem szerelem….

 

 Mindezek ellenére hiszem, hogy azért a másodpercét, amikor megláttalak és Beléd szerettem s örökre a szívembe zártalak megérte megszületnem s élnem.

 

 Egyébként azt mondják, hogy nem attól halunk meg, ha kivégeznek minket, hanem attól, ha az álmaink szertefoszlanak….