Egy nehéz nap éjszakája

2010 augusztus 2. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 

 A mai nap nem (vagy inkább sem?) volt könnyű. Már eleve nem indult valami jól: Veled álmodtam hajnalban. Nem tudnám pontosan elmesélni, hogy mit, de az biztos, hogy Te is ott voltál az álmomban. Mostanság már úgyis csak ott találkozunk, ott láthatlak újra…!

 

 Aztán napközben is többször gondoltam Rád, sajnos. Délután aludtam egy jó órát, remélve, legalább addig elfelejthetlek, mert nem álmodom majd Veled, Rólad és addig sem gondolok Rád. Még a nappalok egészen jól eltelnek…, ha eszembe is jutsz, győzködöm magamat, hogy mennyiszer bántottál meg, de tudom, hogy ugyanakkor jó döntést hoztam Veled kapcsolatosan, főleg mostanában.

 

 De az esték nagyon nehezek…!

 

 Az éjszakákról már nem is beszélve…!

 

 Estefelé kiültem a teraszra, és azt éreztem, hogy nagyon hiányzol…, olyannyira, mint már régóta nem. Arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne, ha most Te is itt lennél velem. Csak ülnél mellettem, néznélek, míg dolgozol, és néha megfognám kezedet. Aztán este megterítenék Neked, nekünk itt, a teraszon, hogy vacsorázzunk, késő éjjelig beszélgessünk, nevessünk…. Elmehetnénk sétálhatni is…, olyan szépek a nyári esték, nagyon szeretem azokat! Na persze nem ilyenkor, mikor ennyire magam (alatt) vagyok…!

 

 Most itt az éjszaka, a szobában ülök, szerintem azt már felesleges hozzátennem, hogy természetesen egyedül…. Persze nem arról van szó, hogy be vagyok ide zárva, hiszen kimehetnék a teraszra is…, de minek?…, Te úgysem vagy ott….

 

 Nem bírok aludni, csak Rád gondolok. Nem tudom, mi van velem…, tök hülye vagyok…, pedig a múlt héten már – félve ugyan –, de határozattan kezdtem a „józanodás” jeleit magamon észrevenni, aminek kimondottan örültem…, még egy picit büszke is voltam magamra. Azt hiszem, még a tegnapelőtt este vetített „Kegyetlen játékok” című film volt az, ami felkavart, és ami miatt elkezdtem nosztalgiázni megint.

 

 Sőt, most éjjel odáig jutottam, hogy már az is eszembe jutott, hogy holnap felhívlak, vagy most írok Neked. De közben meg a szív és az ész harcol bennem…. A szívem azt súgja, hívd fel, mit veszíthetsz?! Egyszer élsz, és ennél rosszabb már úgysem lehet! Az eszem azt mondja, maximum egy estét töltenénk együtt…, aztán mennél…, megint egyedül maradnék, és amit eddig felépítettem, teljesen összedőlne…, és mindent kezdhetnék elölről…! Ugyanakkor persze még egyszer itt lennél velem…, csak hát ugye semmi sem változna meg…! Akkor meg minek felszakítanak a sebeket? Most úgy érzem, jó döntés nincsen: akár a szívemre, akár az eszemre hallgatok, egyszerre leszek nyertes és vesztes. Meg egyébként is, nem tudom, hogy egyáltalán mit is mondhatnék Neked? Legyek megint őszinte, vállalva, hogy ismét visszaélsz vele, de legalább egy kicsit könnyebb lenne nekem, mert megmondanám Neked, hogy hiányzol, gyere át valamelyik este, főzök Neked valami finomat? Vagy elmondjam, hogy milyen sokszor mennyit bántottál? Esetleg csak érdeklődjek, hogy vagy? Vagy küldjem meg a blog-om címét és ha elolvasod soraimat, döntsed el Te, mi legyen? Nem tudom…! Illetve egyetlen egy dolgot tudok és azt viszont biztosan: nem szabad elfelejtenem, hogy mennyire megbántottál…, ráadásul pont amikor szükségem lett volna Rád…, és ezt Te is tudtad…!

 

 Kedves A.! Nem tudom, hogy mivel tudtál így magadba bolondítani, ilyen érzéseket belőlem kihozni…. Teljesen megváltoztattál! Most nagyon hiányzol…, nagyon egyedül vagyok Nélküled…, magányosnak érzem magam. Annyira jó lenne ha itt lennél…, és átölelhetnélek, odabújhatnék Hozzád, és csak szeretnélek…, órákig szeretgetnélek!

 

 Pedig milyen butaság is, hogy így érzek. Mert Neked csak játék volt…, nekem szerelem. És Te mindvégig, az első perctől kezdve tudtad ezt…!