Néhány nehéz nap jön most

2010 augusztus 15. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 

 Azt hiszem, hogy most néhány nehezebb nap vár rám…. Sok-sok hét után holnap reggel vissza kell mennem oda, ahol annyiszor találkoztunk, és ahol részben utoljára töltöttük együtt azt a bizonyos utolsó napunkat…, azt a napot, amiről már régóta tudtam, hogy az utolsó napunk együtt…, azt a napot, amikor megmondtam Neked, hogy tényleg hidd el, nem csak úgy mondogatom, hogy mi már soha többet nem találkozunk…!

 Sajnos egy darabig most így lesz: minden nap a következő jó két hétben ide el kell mennem és egy fél napot itt kell töltenem. De már csak két hét és ennek is vége…. Mint annyi mindennek előbb-utóbb az életben…!

 Most félek is. Egyszer jártam ott azóta, hogy utoljára együtt voltunk itt, mielőtt vége lett…mindennek, amiről eleinte azt hittem, hogy örökké tart(hat)…, de elég hamar rá kellett jönnöm, bár talán a szívem legmélyén mindig is tudtam, hogy ez az egész Neked semmit sem jelent. Ahogy én sem jelentettem Neked igazán sokat. Sőt, semmit sem…. Bár azt nagyon is tudtad, hogy Te milyen fontos vagy nekem.

 

 Elmondtam az irántad való érzéseimet Neked, Te meg válaszoltál rá…, nem azt, amit én szerettem volna…, de akkoriban Te magad is megmondtad, hogy tudod, én nem ezt vagy legalábbis nem csak ennyit akarok. Szóval azt gondolom, hogy ott kellett volna pontot tenni mindenre. Ahogy én meg is tettem…, vagy legalábbis megpróbáltam…, talán ez volt a baj…! Bár jobban belegondolva, Te már azelőtt is adtál jelzéseket felém, hogy kimondtam volna, kedvellek. Tetted mindezt úgy, hogy már jóval korábban sejtetted az Irántad való érzéseimet és tudtad, hogy viszonozni nem akarod. Ezért bántottál meg…, ezért volt nagyon is tisztességtelen a játékod.

 

 Azt elismerem, ügyesen játszottál. Olyanokat mondtál nekem, hogy úgy érezzem, bizonyítanom kelljen Neked, nincs igazad…. Olyanokat sejttettél velem, hogy mégsem gondoltad komolyan azokat, amelyeket akkor, annál a beszélgetésünknél mondtál…. És szép lassan ismét egyre fontosabb lettél nekem, aztán végül megszereztél. Persze az is igaz, hogy könnyű dolgod volt, mert akkoriban nehéz helyzetbe került az életem, egy olyan valami miatt, ami nekem fontos volt, és úgy tűnt (és tűnik még mindig), lehet soha nem válik valóra. (Még most sem tudom, hogy így lesz-e, de nagyon is remélem, hogy majd talán egyszer nekem is sikerülhet, nem lesz hiába minden…!) Akkoriban talán még nagyobb szükségem volt egy kedves szóra, gyengédségre, és jó barátra. Te meg ott voltál…, vagyis éltél a helyzettel…, és játszottál velem.

 

 Na, nem akarom magamat felmenteni, hiszen én meg hagytam, jól esett a gyengédséged és a közeledésed is…, legvégül pedig már minden úgy volt, ahogy Te akartad…. S közben nem szerettem volna elhinni, hogy pont Te lennél ilyen…. És talán még most sem hiszem el…!

 

 Az elmúlt sok-sok évben nem volt senkim. Volt egy nagyon hosszú kapcsolatom előtted…, a lelki terror, a hazugságok, és a magány jellemezte…, meg az is – mert megint csak nem akarom magamat felmenteni –, hogy én hagytam ezeket. Akkoriban azt éreztem, hogy egyedül vagyok, és ő több a semminél. Ma már tudom, hogy valójában a semmi is több lett volna. Legalábbis jobb. Akkoriban azt hittem, hogy azt a valakit szerettem, ma már tudom, hogy inkább azt szerettem, hogy nem vagyok egyedül, mert rettegtem a magánytól. De erre akkor jöttem igazán csak rá, amikor Téged megismertelek…! Ma már tudom, hogy soha nem voltam Te előtted szerelmes senkibe. Senki nem tudta kihozni belőlem azokat az érzéseket, amiket Neked sikerült. Annak a múltbeli valakinek csupán annyit sikerült elhitetnie, hogy nem is érek többet, mint amennyit ő ad, nekem csak annyi jár, mert senki nem lenne, aki elviselne, szeretne. Én hittem neki, és a hazugságainak. Emlékszem, mindig arra gondoltam, hogy legalább nem vagyok egyedül. Pedig valójában nagyon is úgy voltam. Aztán tett valamit, amit soha nem fogok tudni megbocsájtani…! Akkor azt mondtam, férfi a közelembe nem jön, hozzám nem érhet. És egyre jobban megvoltam így. Mert már senki sem bántott…. Egy nap végül rájöttem, hogy jó egyedül. Azt is meg lehet szokni…, sőt talán megszeretni. Vagy legalábbis elviselni…. Egy ideig…. Merthogy az utóbbi időben egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy mégis jó lenne, ha valaki megfogná a kezemet, átölelne, és én odabújhatnék hozzá. Az ezek utáni vágy pedig egyre erősebb lett…, bár féltem is ezektől…, pont a múltamból kiindulva. És mindezek után jöttél Te.

 

 Te voltál az, aki egy perc alatt nagyon kedves lett nekem…, aki miatt soha nem az eszemre, csak a szívemre hallgattam…, mindvégig, az első másodperctől fogva. Pedig mennyiszer tudtam, hogy milyen hatalmasat fogok majd esni…. És hamarosan így is lett…. Mert egyre gyakrabban kellett rájönnöm arra, hogy Te nem az vagy, akinek láttalak…, vagy sokkal inkább látni akartalak. A kedves, édes pillanatokat egyre gyakrabban váltották fel a szomorú órák, majd napok, és végül jött a keserű valóság: a játékod.

 

 Ami most erőt ad a holnaphoz? Hogy azt hiszem még időben szálltam ki, bár nagyon nehéz (volt). Még most is fáj…, nagyon! De ha tovább húzom, egyre nehezebb lett volna…, a szeretet, az azutáni vágy, a félelem a magánytól, na meg persze az emlékek…, aligha tudtam volna kilépni. Amit adtál volna nekem, az már nem kell. Mert még egyszer azt a hosszú utat nem járom végig, mint anno, sok-sok éve. Az nem menne…, és egyébként is, nincs ennyi időm már…!

 

 Most félek a holnap reggeltől, és reménykedem, hogy nem jössz oda…, még csak kötelességből sem…, mert nem akarom…, félek a „múltunktól”, az emlékektől…, a visszaeséstől…!

 

 Szóval pont ezek miatt nem felejthetem el, hogy Neked csak játék volt…, nekem szerelem. És Te mindvégig, az első perctől kezdve tudtad ezt…!