Már megint csak szenvedek Miattad
2010 szeptember 26. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Nem hívtál ma (sem) ;(, és most már nem tudom eldönteni, hogy azért, mert tényleg sok a munkád, de majd akarsz és fogsz is keresni; vagy azért, mert egyáltalán nem is akarsz hívni, csak ígérgetted és (ismét) jól behülyítettél…. Persze én vagyok a hülye, hogy hagyom magam hülyítgetni és bízom Benned, hiszek Neked.
Két napja már (megint) csak nyűglődöm és szenvedek Miattad. És nekem ebből már nagyon elegem van: úgyhogy most arra jutottam, még a jövő hét közepefelé tiszta vizet öntök a pohárba….
Ez így már minden, csak éppen nem élet…! :-( És ez nagyon-nagyon rossz így….
Találkozás egy régi szerelemmel
2010 szeptember 24. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Tegnap találkoztunk….
Egy sűrűn írt két oldalas levelet akartam ott hagyni Neked, amit még a hét elején írtam meg, de összefutottunk…, és végül nem mertem illetve addigra már nem akartam odaadni Neked….
A múltról nem beszéltünk: azt hiszem sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra. Talán majd egyszer…, mert azt ne hidd, hogy ezt az egészet szó nélkül megúszod….
Amikor megláttalak, mondtam, én megyek, de Te azt válaszoltad, hogy maradjak…. Csak pár percig maradtam…, különben is, most én voltam eleinte nagyon zavarban….
Mutattad, nézzem meg, hogy meghíztál…, de én csupán a vállamat vontam meg (most mondtam volna azt, hogy nem baj, nekem így is bejössz…? egyébként pedig régen még így feleltem volna, de most már nem mondanék ilyet…), ezért erre csak annyit mondtál, rám van írva, hogy arra gondolok, egyél, ha akarsz, engem nem érdekel…. (Amúgy meg szerintem nem is híztál meg…, mert azért megnéztelek magamnak, Te jóember….)
Kérdezted, hogy haza hozhatsz-e, erre igennel feleltem…, de hozzátettem, hogy csak mert most a kényelem vonz…, bár ha jobban végiggondolom, szép idő van, úgyhogy akár a közlekedési eszköz és séta is megtenné nekem. Ezen csak nevettél…. (Nagyon tetszett a mosolyod (még most is).)
Azt is megkérdezted, hiányoztál-e nekem…, de én azt mondtam Neked, hogy nem. Aztán újra megkérdezted, hogy egy picit sem, s kérted, legalább mondjam azt, hogy azért egy kicsit hiányoztál…, de én erre is nemmel válaszoltam. (Kétszer már kiadtam magam Neked, harmadjára nem fogom…, meg különben is, mégis csak mit vártál a történtek után…?!)
Azt is mondtad, hogy találkozhatunk majd, de most sok a munkád. Erre pedig úgy feleltem, hogy én meggondoltam magam, inkább mégsem akarok már találkozni Veled, és különben is, lehet nem lesz időm ilyenekre. Visszakérdeztél, hogy milyenekre nem lesz időm…, és én csak annyit válaszoltam, ki tudja a jövőben mennyire leszek elfoglalt, és nem hiszem, hogy olyanokra lesz időm, hogy Veled találkozzak…, csak néztél, de semmit nem szóltál. Még egyszer szóba hoztad ezt, akkor azt feleltem, nekem végülis mindegy, hogy találkozunk-e még…, de szerinted ez nem válasz.
Kérdezted, hogy elköltöztem-e már, és Téged majd meghívlak-e magamhoz. Én csak annyit feleltem, hogy még nem költöztem el, de ha majd úgy lesz, akkor sem hívlak meg Téged, meg különben is minek jönnél hozzám. Később, amikor megkérdeztem, hogy Veled mi van, hogy vagy, csak annyit meséltél, hogy Te már nem laksz az Édesanyáddal és a Testvéreddel…, majd hozzátetted most egyedül élsz…. Igaz, Te nem hívtál meg…, pedig én lehet, elmentem volna.
Amikor elváltunk, annyit mondtál megint, hogy most rengeteg a munkád, de fogsz keresni…, bízzak Benned, bár szerinted már nem hiszem el Neked azt, hogy majd keresel…, s én csak annyit mondtam, hogy ezt jól látod…, majd megköszöntem hogy hazahoztál, s az autódból kiszálltam… (és bár most még azt is felajánlottad, hogy hazáig viszel, amit én örömmel el is fogadtam…, most azonban már csak azért sem kérdeztem meg, hogy van-e kedved bejönni…).
Nem tudom, hogy mit akarhatsz még…, ha egyáltalán akarsz valamit…. Majd meglátjuk…. Egyébként pedig meg ma (is) elég sokat gondolkozom a tegnapról meg az elmúlt hónapokról, és arra jutottam: ha úgy lenne, hogy szeretnél tőlem valamit, már kerestél volna eddig is…, vagy mondtál volna valami kedveset most…, de semmi ilyesmi….
A múlt héten azt mondtad, hogy akartál keresni, de nem mertél. Aztán erre léptem én…, de most Te jössz…. Az igazság az, hogy nem haragszom Rád, de nem is felejtek…!
És én azt kívántam
2010 szeptember 23. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
…és én akkor és ott ma azt kívántam, hogy bárcsak az idő megállna…
Így igaz
2010 szeptember 22. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
“Az életben van néhány dolog, ami túl szép, hogy igaz legyen. A többi pedig túl igaz, hogy szép lehessen!”
Elmegyek
2010 szeptember 20. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
„Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom.
Elhagyom otthonom, még a jóbarátoktól sem búcsúzom…”
De én nem akarom…
2010 szeptember 19. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
“Azt hiszem, az életem olyan, mint egy elkoptatott közhely. “A lány, aki annyira szerelmes volt, mégsem viszonozták…”. Ez lennék én. De én nem akarok a hősnő lenni egy tragikus szerelmi történetben! Csak egy hétköznapi lány szeretnék lenni, aki szeret, és akit szeretnek.”
Voltál már úgy?
2010 szeptember 18. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
“Voltál már úgy, hogy azt akartad mondani, hogy persze, hogy veled tartok, ha mész, és mégis csak egy grimasz meg egy makacs “mégsem megyek” lett belőle?
Hogy némán ültél, mikor nyelved hegyén izzott a szó: “szeretlek”?
Hogy a meleg ölelés helyett ijedt távolságtartásba burkolóztál?
Hogy valakinek azt mondtad nélküled is boldog leszek, menj csak, hátra ne nézz, és a kemény szikla porrá hullt, mikor Ő elhagyott?
És csacsogtál már legjobb barátodnak máshoz fűző szerelmedről, lelked mélyén vágyva, hogy csókjával tapassza be a szád?
És kezdtél már úgy mondatot, hogy most elmondom az igazságot neked, s a szerelem színeit lecsupaszítva, csak valami halovány képet festettél érzéseidről, nehogy nevetségessé válj?
Mondta már a belső hangod, hogy nem jött még el az ideje, és később azt, hogy elmúlt?
Nevettek-e már ki azért, mert szerelmet vallottál?
Rádkiáltott-e már etikai értékrended, ne tovább, nem szabad így szeretni,
és féltetted-e már szerelmed attól, hogy életed túl bonyolult?
Ébredtél-e már arra, hogy szíved igazgyöngyeit olyannal osztottad meg, aki nem bírt rá vigyázni?
És volt-e bűntudatod, amikor a másik, kit megszerettél, neki már csak szűkmarokkal mért üveggyöngy jutott?
És képedtél-e már el azon, hogy nem csak egy szerelem van a szívedben?”
Véletlen
2010 szeptember 17. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
“Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi sem érkezik idejében, semmit sem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon egyszer észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra.”
Ami mindent megváltoztat
2010 szeptember 17. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
„Az élet egy nagy szerepjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert, és csak egy dolog van, ami kizökkenthet minket a szerepünkből, s az nem más, mint a szerelem. Mikor jön valaki, aki az első perctől kezdve átlát rajtunk, az ő szemében az álarcunk lehull és megsemmisül. Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem, és ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekülnénk, de hamarosan rájövünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek.”
Most pedig azon gondolkozom, hogy…
2010 szeptember 30. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Pár napja nem írtam, de csupán azért, mert nem igazán volt mit: megint csak a szokásos van…, és már alig merem leírni (tényleg én magam is valahol szégyenlem), hogy 3-4 hónap után is még mindig (ennyire) foglalkoztatsz, A.. Merthogy még mindig az a helyzet, hogy sokat gondolkozom Rólad és azon, hogy most éppen vajon mit akarhatsz vagy mit nem akarhatsz, s mik a szándékaid velem.
Egyébként hétfőn beszéltünk. Akkor azt is megkérdeztem Tőled, miért akarod, hogy meghívjalak magamhoz. Azt válaszoltad, hogy nem akarsz haragban lenni velem, és mert az annyit jelentene Neked, hogy szóba állok Veled, és kapcsolatban akarok maradni Veled…, majd annyit mondtál, hogy Te szeretnél hosszútávon kapcsolatban lenni velem. Bárhova is költözzek, szeretnéd, ha meghívnálak. Nem tudom…, nem értelek én Téged, A., régen ha hívtalak magamhoz, mindig csak ígérgetted, hogy eljössz, aztán lemondtad…, de olyan is volt, hogy már ennyit sem tettél meg, én pedig csak vártalak…, piszok rosszul esett…, nagyon fájt. Most pedig azt kérdezgeted, hogy elhívlak-e, és hozzáteszed, hogy Te örülnél Neki és szívesen jönnél, már csak rajtam áll, hogyan is döntök. Mindenesetre én annyit válaszoltam, hogy nem is tudom, mit mondjak erre…! De hogy őszinte legyek, akkor és ott tényleg nem tudtam, hogy mit válaszoljak…, mert igazából rögtön az jutott eszembe, hogy mennyiszer és mennyire megbántottál…, de sem a hely, sem az idő nem volt jó arra, hogy erről is beszéljünk. Persze nem haragszom Rád, csak még mindig fáj…. Azt is mondtad, hogy majd később még beszélhetünk, de én nem kerestelek (és nagyon büszke voltam magamra, hogy így megálltam…). Szóval nem hívtalak meg magamhoz, de Te sem magadhoz…(igaz erről nem is volt eddig szó)!
Mindenesetre nekem most úgy tűnik, Te már nem vagy biztos abban, hogy én mit érzek Irántad…. Egyébként egyikünk sem beszél konkrétumokról, egyikünk sem adja ki magát. Azt hiszem mind a ketten azt figyeljük, hogy a másik vajon mit vagy éppen mit nem akar. Én mindenesetre azt biztosan tudom, hogy mit nem akarok: kiadni magamat Neked még egyszer…, merthogy kétszer már megtettem…, és nagyon csúnya vége lett. Ha pedig a rajongásomra vágysz, akkor rossz helyen keresel. Mostantól olyan leszek Hozzád, mint amilyenné tettél…! Persze szeretlek még Téged, de…. De most úgy érzem, hogy már nem annyira és nem úgy, mint régen…, talán azért, mert már tudom, hogy milyen ember és férfi vagy valójában…, persze nem vagy közömbös (még) nekem, de….
Megkérdeztem, hogy elmegyünk-e színházba. De nem értél rá, pedig szívesen jöttél volna, nagyon sajnálkoztál…, legalábbis ezt mondtad. Persze nem tudom, hogy csak ez hangzott-e jól, vagy tényleg így gondoltad-e…. Én mindenesetre reménykedem, hogy az utóbbi az igazság. És hát pont ez a baj, hogy már nem bízom meg Benned, minden válaszod mögött keresem a miért-et: vajon miért így válaszoltál, vajon ezzel mit akarhatsz, és tényleg így gondolod vagy csak mondod?
Ma úgy volt, hogy találkozunk, de csak rövid időre…, bár nem mondtam biztosra, hogy elmegyek. Csak annyi időnk lett volna, hogy elhozol hazáig és beszélgetünk útközben. Végül nem lett ebből semmi: egy órával korábbanra vártál, így elkerültük egymást. Csalódott és szomorú voltam akkor…, mert szerettelek volna azért látni, de most már jobb…, sőt most már azt érzem, hogy annyira nem is baj, hogy így alakult…, és eszembe jutott még az is, hogy bezzeg régen sokkal jobban fájt volna egy ilyen…, szóval talán ennek így kellett ma lennie. Ami mondjuk a megnyugtató érzést okozza valószínűleg az lehet, hogy miután elkerültük egymást, beszéltünk telefonon és azt mondtad, majd keresel, hogy megbeszéljük, mikor találkozunk. És azért ez jó érzéssel tölt el, mármint hogy akarsz találkozni majd, és ráadásul most Te mondod ezt! De az is az igazság része, hogy megfordult a fejemben: lehet, hogy csak úgy mondtad, hogy vártál és azt hitted nem jövök, ezért elmentél, de valójában örültél, hogy nem futottunk össze, mert nem is akartad, így inkább leléptél korábban és csak bemeséled nekem, hogy eltévesztetted azt, amikorra megbeszéltük?
Szóval most egyre csak azon gondolkozom, hogy mit akarhatsz tőlem. Azt mindenesetre nem hiszem, hogy hirtelen eszedbe jutott, én kellek Neked és szeretsz…. Valószínűleg vagy jól akarsz kijönni ebből az egészből, és látni akarod, hogy nem haragszom Rád, így megnyugtathatod a lelkiismeretedet, vagy – és sokkal inkább ez a valószínű – csak „annyit”…. És ez egy picit szomorúvá tesz, mert azért ennél többet jelentesz még nekem, és én azt sem szeretném, ha csak “annyit” látnál bennem…. És az utóbbi, “csak-annyit-akarsz-tőlem” elméletemet látszik alátámasztani, hogy annyira nem sietsz hozzám…, igaz sok a munkád…. Bár másrészről, az is igaz, hogy nagyon meglepsz azzal, hogy találkozni akarsz, meg színházba is eljöttél volna, ha nincs az a hetekkel ezelőtt megbeszélt programod…. Nem tudom…. Olyan más most minden. Nem igazodom ki rajtad…, de magamon sem. Úgyhogy lehet az lesz a legjobb, ha hagyom, hogy minden menjen a maga útján…, aztán meglátom…. Semmibe nem élem bele magam, nem álmodozom, legalábbis megpróbálom, mert még egyszer végig nem járom azt az utat Miattad, amit tavasszal és nyáron (és amely utat még egy picit most is járom). Az még mindig nagyon-nagyon fáj és bizony nem menne még egyszer…, bele is halnék…, de most aztán tényleg!!!
Oldal ajánlása emailben
X