Nem tudom mi fáj jobban…

2010 szeptember 2. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 

 Úgy érzem, nagyon visszaestem. Egyszerre vagyok szerelmes Beléd…, csalódott…, szomorú…, és mérges Miattad…, ugyanakkor tehetetlen dühöt is érzek Irántad…, és utálom magamat is….

 

 Megtudtam Rólad olyan dolgokat, amiket nem tudok elhinni…, illetve sokkal inkább csak nem akarok! Te nem lehetsz ilyen…! Nem lehetsz ilyen érzéketlen…, közömbös…, képmutató…, és gyenge…! Sokkal jobb ember vagy…, sokkal jobb embernek kell lenned…, különlegesebb vagy, mint bármelyik férfi a világon…! (Legalábbis ilyennek láttalak s persze néha még mindig ilyennek akarlak látni…, sőt hiszem, hogy ilyen vagy.)

 

 Nem tudom azt sem elhinni, hogy ilyen hülye voltam…, annyira bíztam Benned…, és abban, hogy Te vagy az Igazi, ezért viszontszeretsz majd! Annyira szeret(te)lek, pedig a végefelé már tudtam azt is, hogy mit veszek…, bár őszintén szólva azért nem ennyire rossz vételre számítottam…!

 

 És Te? Téged egy pillanatig sem bánt, hogy milyen fájdalma(ka)t okoztál és okozol nekem, mennyire megbántottál szándékosan! Sőt, úgy tűnik, újra meg szeretnéd tenni!

 

 Most megint azt érzem, hogy legszívesebben megküldeném Neked a blogom címét, szórakozz…még egyszer…! Mert remélem, Te azért jól szórakoztál, de próbálok hinni abban is, hogy a bejegyzéseket olvasva talán azt is meglátnád, hogy mi lett a játékod vége…, bár azt hiszem, Téged még ez sem érdekelne….

 

 Nem tudom, hogy mit szeretnék: egyik percben látni Téged és elmondani Neked, hogy nagyon megbántottál, a másik percben szeretnék pont olyan lenni Veled, mint amilyen Te voltál velem, máskor inkább csak átölelnélek, és annyit mondanék Neked, hogy mindezek ellenére még mindig kedvellek, hiányzol nekem, aztán persze van, amikor inkább szeretnék mindent elfelejteni…, még Téged is…!

 

 Egyébként pedig most úgy gondolom, elmegyek arra a találkozóra, nem érdekel, hogy mennyire fog ez fájni nekem…, (mert az biztos, hogy fájni fog…) és az sem érdekel, hogy majd akkor és ott már bánni fogom, hogy így tettem…! A szemedbe akarok nézni, még egyszer, utoljára, hogy lássam, milyen is vagy…! Ennél jobban már úgysem fájhat…!

 

 Teljesen kicsúszott a kezemből az életem az Irántad való érzéseim miatt (persze nem Téged hibáztatlak, mert én hagytam ezt), és most nagyon félek, hogy mi lesz, mert annyi mindent felégettem…, persze mondanom sem kell, hogy Miattad. Próbáltam és próbálok változtatni, ott ahol csak lehet…, miközben pont én vagyok (voltam) az, aki inkább ragaszkodom a biztos rosszhoz, mint hogy a bizonytalanságot, ismeretlent válasszam.

 

 Néha azt kívánom, bárcsak nemsokára felébrednék, és kiderülne, hogy csak egy rossz álom volt mindez…! Nem tudom, hogy akkor, abban a percben, amikor felébrednék, azt szeretném-e, hogy mellettem legyél, fogd a kezemet és már soha ne engedd el, vagy inkább azt, hogy az derüljön ki, hogy soha nem is találkoztunk, mert Te nem is létezel….

 

 Bárcsak véget érne minden…, és bárcsak…!

 

 És most már nem tudom, hogy mi fáj a legjobban:

♥        az, hogy megtudtam, hogy a “fél” ország megvolt Neked…, ahogy én is…, bár Te nagyon is jól tudtad, hogy mit érzek Irántad, mennyire kedvellek, és fontos vagy nekem, úgyhogy annyi tisztesség lehetett volna Benned, hogy nem kezdesz el közeledni felém…, igazán kihagyhattál volna (persze én is akartam/akartalak, de mert szerettelek és nem tudtam, hogy ilyen vagy és csak egy leszek Neked a sok közül…)…,

♥        az, hogy csak egy használati tárgynak tekintettél/tekintesz…,

♥        az, hogy ilyen érzéketlen vagy…,

♥        az, hogy ilyen naív és szerelmes voltam, hogy annyira félreismertelek, hogy nem vettem észre, Te mégsem az a gyengéd, kedves, őszinte, és félénk ember vagy, akinek olyan sokáig mutattad Magad… és aki annyira tetszett nekem,

♥        az, hogy ilyen közömbös vagy velem…,

♥        az, hogy még egyszer szándékosan meg akarsz bántani…,

♥        az, hogy ha tehetném, legszívesebben most én bántanálak meg, miközben mégis szeretnélek látni azért, hogy szeresselek, átölelhesselek, megpuszilhassalak, mert azt érzem, hogy nagyon hiányzol…,

♥        az, hogy ennyire Beléd szerettem, és közben nem akartam meglátni a valós „Énedet”, hittem Benned, és hagytam, hogy bármit megtehess velem, de ami még ennél is rosszabb: néha még mindig azt érzem, újra hagynám…,

♥        és/vagy az, hogy még mindezek ellenére is próbálok hinni abban, hogy Te nem lehetsz ilyen…, Te sokkal jobb ember vagy?!

  

 Tudod mi az, ami a legjobban bánt? Az, hogy az Irántad való érzéseim és a fájdalom miatt (amit okoztál a szavaiddal és tetteiddel) számomra nagyon fontos dolgokat felégettem, mert a megoldást csak ebben láttam. S nem vettem észre, hogy emiatt én pedig olyan embernek fogok csalódást okozni, olyan embert bántok meg – akaratlanul -, aki nem ezt érdemelte tőlem, akivel soha nem szerettem volna ezt tenni, mert olyan jó volt hozzám. De bocsánatot kérni soha nem késő…, és amikor hamarosan meg fogom tenni, akkor majd – bár nem Neked akarok rosszat – már nem fog érdekelni, hogy ezzel esetleg Neked mit okozok…. Hidd el, hogy én csak szeretni akartalak Téged, anélkül, hogy bárkinek vagy akár Neked fájdalmat szerettem volna okozni. Senkit nem akartam megbántani.

 

 Annyira nehéz elhinnem, hogy Te, aki valaha mosolyt csaltál az arcomra, most könnyeket csalsz a szemembe….

 

 Úgyhogy végre most már azt is el kellene fogadnom, hogy milyen ember is vagy Te valójában…: Neked csak játék volt, nekem szerelem. És Te mindvégig, az első perctől kezdve tudtad ezt…!