Hát…

2010 szeptember 15. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 Ma napra pontosan egy éve, hogy megláttalak…, legalábbis szerda volt, igaz szeptember 16-a. Talán ezért is lehet, hogy ma olyan sokat gondoltam Rád, arra a bizonyos egy évvel ezelőtti napra, az elmúlt egy évre, és a sok kedves emlékre…! Aztán arra is gondoltam, hogy végül mi lett ebből az egészből, mert Te milyen ember is vagy a valóságban! Délelőtt még azt is éreztem, hogy most minden Veled kapcsolatos dolog sokkal jobb…, sokkal könnyebb…, s talán arra a találkozóra, amit az elmúlt napokban még annyira akartam, most nem is vágyom…, már-már mintha kezdenélek Téged elengedni. Majd az is eszembe jutott, hogy mennyiszer hittem azt, hogy Te vagy az, aki legyőztél…, de ma rájöttem, ez nem igaz: én győztem le saját magamat…: amikor egyáltalán mertem keresni a társaságodat…, amikor írtam Neked egy rövid üzenetet, hogy valamikor elmehetnénk egy forró csokit meginni, és amiből végül „meglepetésedre” (hát még az én saját magam meglepetésére) egy kétszemélyes buli lett, ahol vacsorával vártalak…, és aztán amikor elmondtam Neked, hogy kedvellek, szeretek Veled lenni, és fontos vagy nekem…, de leginkább akkor, amikor….

 

 Délután felvettem azt a blúzt, amiben akkor voltam, amikor először közeledtél…. Aztán elindultam „oda”…, még egyszer, utoljára…, hogy azt a maradék pár dolgot, ami még – ha csak ugyan részben is, de – Veled kapcsolatos, elpakoljam. Tudtam, hogy Te úgysem leszel ott…, legalábbis ma biztosan nem…, ezért is szerveztem ezt a mai napra! De amikor beléptem, rögtön észrevettem, hogy a kulcs nincs a helyén…, és megláttam a táskádat is…! Először arra gondoltam, hogy ez lehetetlen…, majd eszembe jutott, hogy egész nap olyan furcsa, megmagyarázhatatlan érzésem volt: csodálkoztam, hogy Te már reggeltől nem voltál a „közös helyünkön”, majd arra a blúzra gondoltam, amit viseltem: gyorsan még délelőtt kimostam, és a Napra kitettem száradni, mert ma mindenképpen azt akartam felvenni….

 

 És megláttuk egymást…! Azt nem tudom, hogy Te voltál-e jobban zavarban vagy inkább én… (pont úgy mint ma egy éve…), de egy biztos, egyikünk sem sejtette, sőt talán egyikünk sem igazán akarta, hogy találkozzunk még valaha, pláne nem ma…! Nagyon zavarba jöttél, alig tudtál megszólalni eleinte, majd csak azt kérdezgetted, hogy mi újság velem, meg azt mondogattad, hogy mész, mert menned kell. Akkor úgy éreztem, hogy ez a találkozás bizony nem hiányzott a lelkemnek…, nagyon rossz volt. Rossz volt látni, ahogy csak egy percet töltesz velem, és már mész is inkább gyorsan, de közben pedig csak annyit kérdezgetsz egyfolytában, hogy mi újság van velem…, persze mennyivel kellemetlenebb lett volna, ha még csak egymáshoz sem szólunk…. Én továbbpakoltam, és azt hittem elmentél…, ahogy mondtad! Kint megvártál, és rögtön odajöttél, hogy hagy segítsél bezárni az ajtót. Beszélgettünk, de még mindig nagyon zavarban voltunk. Azt mondtad, hogy szép a táskám. Mosolyogtál, és csak annyit kérdeztél, hogy megbántam-e. Én rögtön tudtam, hogy Te másra gondolsz, de úgy válaszoltam, mintha Rólad beszélnék…, és Te érezted is ezt, ezért újra megkérdeztél. Sokat mosolyogtál, és mondtál olyat is, ami szerintem már nem feltétlen ad okot egy kedves mosolyra…, ezt meg is mondtam Neked, és Te annyit válaszoltál erre, hogy nem azon mosolyogsz…, hanem engem nézel…! Tettél egy-két célzást, szurkálást a kettőnk ügyében, illetve Veled kapcsolatosan. Ahogy én is…, és közben tovább mosolyogtál, ezért megjegyeztem Neked, hogy örülök, hogy kettőnk közül legalább Te ilyen jól szórakozol… most is…, ahogy az elmúlt hónapokban úgyszintén…! Azt felelted, ez nem így van. Végül azt mondtad, keresni fogsz…, már eddig is akartál…, csak nem mertél…!

 

 Tudom, hogy most sokan azt mondják, hülye vagyok (megjegyzem, szerintem is!), de várom a hívásodat! És tudom azt is, hogy azzal, hogy nem mertél keresni, Magad mondtad ki, hogy milyen gyenge férfi vagy, és ez látszódott is rajtad ma, a találkozásunkkor. Te, aki hónapokig úgy csináltál, mintha soha nem léteztem volna, most amikor véletlenül összetalálkozunk, hirtelen egészen megváltozol…, esendő leszel…, mint mindannyian…, zavarban vagy, és úgy teszel, mintha mennyiszer eszedbe jutottam volna…, pont olyan voltál, mint az első találkozásunkkor…! És tudom azt is, hogy valójában csak egy ócska kifogás volt az, hogy miért is nem kerestél! Mert ezer és egy lehetőséged lett volna erre…, ha akartál volna! Számtalanszor (ugyan “észrevétlenül”, de) szinte a kezedbe adtam ennek lehetőségét…, bár Te sosem éltél vele…! És én ezt már-már el is fogadtam…, beletörődtem, hogy Te ilyen vagy. Mégis, most jól esett hallani, hogy már akartál…, csak nem mertél keresni. Persze igazából ezzel a mondatoddal valószínűleg csak Magadat akartad meggyőzni, és a lelkiismeretedet megnyugtatni. Én pedig elhittem…, a tündérmesédet…!

 

 Szóval most várom a hívásodat…, és őszinte leszek: nagyon várom és nagyon akarom, hogy keress! És ha Te nem fogod ezt megtenni néhány héten belül, majd megteszem én. Még egy találkozót is megbeszélek akkor Veled. Ha más nem, hát elmondom ott Neked, hogy az még hagyján, hogy csak annyit láttál bennem, amennyit, bár nagyon rosszul esett (esik) nekem…, de az még jobban fáj(t), hogy akkoriban nem kerestél…! Megemlítem majd Neked, hogy nagyon megbántottál…, sokszor…, fájt, amiket mondtál, illetve amiket pont, hogy nem mondtál! Azt is elmesélem Neked, hogy pedig én sokkal többre és jobb embernek tartottalak: felnéztem Rád, becsültelek, és a világ legőszintébb emberének tartottalak…, úgy szerettelek, ahogy még senkit sem…, de az elmúlt kb. 3-4 hónapban megláthattam azt, hogy milyen is vagy valójában…, és ez fáj annyira…. Elmondom majd Neked, hogy hallottam, az elmúlt hetekben sikerült a “fél” országon „végigmenned”, és micsoda „megtiszteltetés” számomra, hogy ezen a listádon én is szerepelhetek.  Talán mégiscsak megmutatom a blogomat, és – cenzúrázva – azokat a „bizonyos” leveleket Rólad: csak hogy lásd, mit is jelentettél nekem…, és milyen férfi is vagy valójában…!

 

 Hát, sokféleképpen elképzeltem – főleg az elmúlt hetekben – ezt a napot, évfordulót…, de így bizony egyszer sem! És bár a múlt héten nagyon szerettelek volna újra látni, az elmúlt napokban már kevésbé éreztem ezt…! Talán pont annak kapcsán és akkoriban, ezerszer elgondoltam, hogy milyen is lenne újra találkoznunk, mit mondanánk egymásnak, hogyan is viselkednénk…! De soha, egyetlenegyszer sem ilyennek képzeltem…! Arra viszont rájöttem, még mindig fontos vagy nekem, pedig Neked igazából a mai találkozóig talán még csak eszedbe sem jutottam…. És mégis, olyan jól esett, ahogy azt mondtad, akartál keresni, csak nem mertél!

 

 Amit Veled kapcsolatosan az elmúlt néhány hétben-hónapban felépítettem, most kártyavárként dőlt össze…! Mert most megint hiányzol!

 

 Valami nagyon jó eső érzés tölti el a szívemet, amikor csak meglátlak…, ma is így volt…, és az elmúlt hónapokban azt hiszem, hogy ez az, ami nagyon hiányzott nekem…. Még ha utána nincs is más, csak a fájdalom! Valamiért kedves vagy számomra…még mindig…. És ugyanúgy, mint régen, most is leveszel a lábamról…, sajnos! Ezért is érzem úgy, hogy jól döntettem akkoriban…, akármennyire is szeretném most visszacsinálni…, persze elsősorban Miattad! Igen, még mindig sokat jelentesz nekem. Pedig soha sem lenne szabad elfelejtenem, hogy Neked csak játék volt, nekem szerelem. És Te mindvégig, az első perctől kezdve tudtad ezt…!