Most pedig azon gondolkozom, hogy…

2010 szeptember 30. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 

 Pár napja nem írtam, de csupán azért, mert nem igazán volt mit: megint csak a szokásos van…, és már alig merem leírni (tényleg én magam is valahol szégyenlem), hogy 3-4 hónap után is még mindig (ennyire) foglalkoztatsz, A.. Merthogy még mindig az a helyzet, hogy sokat gondolkozom Rólad és azon, hogy most éppen vajon mit akarhatsz vagy mit nem akarhatsz, s mik a szándékaid velem.

 

 Egyébként hétfőn beszéltünk. Akkor azt is megkérdeztem Tőled, miért akarod, hogy meghívjalak magamhoz. Azt válaszoltad, hogy nem akarsz haragban lenni velem, és mert az annyit jelentene Neked, hogy szóba állok Veled, és kapcsolatban akarok maradni Veled…, majd annyit mondtál, hogy Te szeretnél hosszútávon kapcsolatban lenni velem. Bárhova is költözzek, szeretnéd, ha meghívnálak. Nem tudom…, nem értelek én Téged, A., régen ha hívtalak magamhoz, mindig csak ígérgetted, hogy eljössz, aztán lemondtad…, de olyan is volt, hogy már ennyit sem tettél meg, én pedig csak vártalak…, piszok rosszul esett…, nagyon fájt. Most pedig azt kérdezgeted, hogy elhívlak-e, és hozzáteszed, hogy Te örülnél Neki és szívesen jönnél, már csak rajtam áll, hogyan is döntök. Mindenesetre én annyit válaszoltam, hogy nem is tudom, mit mondjak erre…! De hogy őszinte legyek, akkor és ott tényleg nem tudtam, hogy mit válaszoljak…, mert igazából rögtön az jutott eszembe, hogy mennyiszer és mennyire megbántottál…, de sem a hely, sem az idő nem volt jó arra, hogy erről is beszéljünk. Persze nem haragszom Rád, csak még mindig fáj…. Azt is mondtad, hogy majd később még beszélhetünk, de én nem kerestelek (és nagyon büszke voltam magamra, hogy így megálltam…). Szóval nem hívtalak meg magamhoz, de Te sem magadhoz…(igaz erről nem is volt eddig szó)!

 

 Mindenesetre nekem most úgy tűnik, Te már nem vagy biztos abban, hogy én mit érzek Irántad…. Egyébként egyikünk sem beszél konkrétumokról, egyikünk sem adja ki magát. Azt hiszem mind a ketten azt figyeljük, hogy a másik vajon mit vagy éppen mit nem akar. Én mindenesetre azt biztosan tudom, hogy mit nem akarok: kiadni magamat Neked még egyszer…, merthogy kétszer már megtettem…, és nagyon csúnya vége lett. Ha pedig a rajongásomra vágysz, akkor rossz helyen keresel. Mostantól olyan leszek Hozzád, mint amilyenné tettél…! Persze szeretlek még Téged, de…. De most úgy érzem, hogy már nem annyira és nem úgy, mint régen…, talán azért, mert már tudom, hogy milyen ember és férfi vagy valójában…, persze nem vagy közömbös (még) nekem, de….

 

 Megkérdeztem, hogy elmegyünk-e színházba. De nem értél rá, pedig szívesen jöttél volna, nagyon sajnálkoztál…, legalábbis ezt mondtad. Persze nem tudom, hogy csak ez hangzott-e jól, vagy tényleg így gondoltad-e…. Én mindenesetre reménykedem, hogy az utóbbi az igazság. És hát pont ez a baj, hogy már nem bízom meg Benned, minden válaszod mögött keresem a miért-et: vajon miért így válaszoltál, vajon ezzel mit akarhatsz, és tényleg így gondolod vagy csak mondod?

 

 Ma úgy volt, hogy találkozunk, de csak rövid időre…, bár nem mondtam biztosra, hogy elmegyek. Csak annyi időnk lett volna, hogy elhozol hazáig és beszélgetünk útközben. Végül nem lett ebből semmi: egy órával korábbanra vártál, így elkerültük egymást. Csalódott és szomorú voltam akkor…, mert szerettelek volna azért látni, de most már jobb…, sőt most már azt érzem, hogy annyira nem is baj, hogy így alakult…, és eszembe jutott még az is, hogy bezzeg régen sokkal jobban fájt volna egy ilyen…, szóval talán ennek így kellett ma lennie. Ami mondjuk a megnyugtató érzést okozza valószínűleg az lehet, hogy miután elkerültük egymást, beszéltünk telefonon és azt mondtad, majd keresel, hogy megbeszéljük, mikor találkozunk. És azért ez jó érzéssel tölt el, mármint hogy akarsz találkozni majd, és ráadásul most Te mondod ezt! De az is az igazság része, hogy megfordult a fejemben: lehet, hogy csak úgy mondtad, hogy vártál és azt hitted nem jövök, ezért elmentél, de valójában örültél, hogy nem futottunk össze, mert nem is akartad, így inkább leléptél korábban és csak bemeséled nekem, hogy eltévesztetted azt, amikorra megbeszéltük?

 

 Szóval most egyre csak azon gondolkozom, hogy mit akarhatsz tőlem. Azt mindenesetre nem hiszem, hogy hirtelen eszedbe jutott, én kellek Neked és szeretsz…. Valószínűleg vagy jól akarsz kijönni ebből az egészből, és látni akarod, hogy nem haragszom Rád, így megnyugtathatod a lelkiismeretedet, vagy – és sokkal inkább ez a valószínű – csak „annyit”…. És ez egy picit szomorúvá tesz, mert azért ennél többet jelentesz még nekem, és én azt sem szeretném, ha csak “annyit” látnál bennem…. És az utóbbi, “csak-annyit-akarsz-tőlem” elméletemet látszik alátámasztani, hogy annyira nem sietsz hozzám…, igaz sok a munkád…. Bár másrészről, az is igaz, hogy nagyon meglepsz azzal, hogy találkozni akarsz, meg színházba is eljöttél volna, ha nincs az a hetekkel ezelőtt megbeszélt programod…. Nem tudom…. Olyan más most minden. Nem igazodom ki rajtad…, de magamon sem. Úgyhogy lehet az lesz a legjobb, ha hagyom, hogy minden menjen a maga útján…, aztán meglátom…. Semmibe nem élem bele magam, nem álmodozom, legalábbis megpróbálom, mert még egyszer végig nem járom azt az utat Miattad, amit tavasszal és nyáron (és amely utat még egy picit most is járom). Az még mindig nagyon-nagyon fáj és bizony nem menne még egyszer…, bele is halnék…, de most aztán tényleg!!!