Annyira szeretném…, de én nem olyan férfira vágytam, aki…

2010 október 28. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 

 Nem tudom, hogy hol is kezdjem…. Rengeteg minden kavarog jó néhány napja bennem. Ezért is van az, hogy már régen nem írtam…, nem tudtam, mit is írjak meg…! Azt hiszem valami kettőnk között végleg megváltozott. Talán pont ez fáj annyira…, talán pont ezért halok meg egy picit minden héten…, minden nap….. És talán pontosan emiatt most véget ér köztünk minden…újra…. Örökre…?

 

 Szerettem volna, hogy ha ma, amikor találkozunk, nagyon kedves legyek Veled. Szerettem volna, hogy amikor beszállok az autódba, megcsókollak, megsimogatlak, megfogom a kezedet, és Hozzád bújok. De már nem vagyok képes ezekre. Mert valahol a szívem legmélyén úgy érezem, én már nem tudok illetve nem is akarok ilyen lenni Veled. Túl sok minden történt velünk az elmúlt hónapokban. Próbálok felidézni kedves emlékeket, de alig akad ilyen…, talán csak egy vagy kettő boldog pillanat jut most eszembe. Az egyik szép emlékem Veled az, amikor még tavasszal ott voltunk és Te átjöttél hozzám…, és búcsúzáskor adtál a homlokomra egy puszit, majd megcsókoltál, és közben egyre csak öleltél s öleltél…, vagy talán inkább Magadhoz szorítottál…, nagyon finom volt…mert annyira gyengéd voltál…, úgy öleltél, ahogy még soha senki…, azt hiszem akkor éreztem először és talán utoljára, hogy jelentek Neked valamit…, hogy kellek Neked…, és ez akár örökké tarthat…, és rájöttem, hogy Te nagyon is vágysz a szeretetre és gyengédségre…, és hogy ez az az A., akibe én beleszerettem, akit azon a szeptemberi napon megláttam s örökké a szívembe zártam. Bárcsak abban a pillanatban megállt volna az idő! A másik kedves emlékem néhány héttel később volt…, már elkezdődött a nyár…, és egy beszélgetésünk után azt mondtad, mostantól csak és kizárólag írásban és szakmai kérdésekben vagy hajlandó velem beszélni…, aztán eltelt néhány nap, és mi újra találkoztunk, s én úgy döntöttem, megkapod, amit kértél…most is, mint szinte mindig…, de Te odajöttél, majd csak annyit mondtál, nem akarod, hogy haragudjak Rád, és kössünk békét…, nehezen, de végül beleegyeztem, hogy ismét beszéljünk egymással, és akkor Te újra átöleltél, megcsókoltál, és azt kérted, én is öleljelek meg és adjak egy puszit Neked…. Jól esett…, akkor és ott nagyon akartál engem, az érzéseimet, a szívemet…. De ez csak két szép emlék, amit Rólad őrzök…, és azt hiszem, több nincsen…, legalábbis most így érzem…, de mindez ahhoz képest pedig túlságosan is kevés, hogy milyen régóta ismerlek és hogy milyen sok minden történt velünk. Ha bármi más eszembe jut még Rólad, akkor az már csak a fájdalom…, ahogy bántasz…. Emlékszem, régen, amikor kedves voltam Veled, csak bántottál, megaláztál…. És éppen ezért érzem azt, hogy nem akarom…, nem akarlak…, és már nem megy, hogy szeresselek…, nem tudom azt mondani Neked, „örülök, hogy látlak”…, nem tudom azt mondani Neked, „szeretlek”, vagy hogy „hiányoztál”…. Már nem érzem azt a bizonyos rózsaszín fátylat, nem érzem a tüzet…, és ez nagyon hiányzik nekem! Igen, azt hiszem már nem annyira Te szoktál hiányozni, mint inkább a vágy, a tűz, és a jóleső szerelem, amit egykor éreztem Irántad. De Te szép lassan kiölted ezeket belőlem…, és félek, hogy ha kedves leszek ma illetve a jövőben Veled, Te újra bántasz, mint régen…, s azt fogod érezni ismét, bármit megtehetsz….

 

 Amikor három hete újra találkoztunk, Te azt kérted, soha többé ne veszekedjünk. Szerettem volna én is, ha így lenne. Mégis, amikor legutóbb beszálltam az autódba, olyat mondtál, ami miatt már volt közöttünk feszültség, de most inkább nem szóltam semmit. Aztán pár perc múlva azt mondtad, szerinted én nem akarok Veled lenni, más dolgom van biztosan, inkább hazaviszel…, úgy válaszoltam, hogy ez nem igaz, de Te később még egy párszor felhoztad útközben, hogy én biztosan más programra vágyom, és nem Rád…, majd utána csodálkoztál, amikor egyszer csak azt mondtam, kiszállok és menjél haza nélkülem! Tudod, én már nem vagyok az a valaki, aki tavasszal vagy nyáron voltam: már nem tudom azt mondani Neked, hogy ne mondj ilyeneket, hiszen Te  vagy nekem a minden…, és nem érzem azt a végtelen boldogságot, amiért Veled lehetek…, de még csak könyörögni sem fogok Neked, hogy együtt töltsük az időt…, ha menni akarsz, menj el…! És a múlt heti viselkedésed is csak újabb veszekedésekhez vezetett, de most úgy érzem, igazából ez is volt a célod…, és elegem lett….

 

 Néha olyan kedves vagy, például amikor azt mondod, mennyire örülsz, hogy találkoztunk. Amikor felhívsz, hogy eljövök-e a megbeszélt időpontban, hogy lássuk egymást. Máskor pedig annyira közömbös és érzéketlen tudsz lenni…! Persze tudom, én is megváltoztam…, már nem vagyok Veled szemben az a kedves lány, aki elolvad, ha meglát…, aki legszívesebben minden pillanatban csak szeretne…, aki ha tehetné, boldogan a karjaidba esne…, akivel madarat lehet fogatni, mikor felhívod…, aki vágyik arra a finom érzésre, mikor hozzáérsz, aki…. Nem, már nincsen így…, már nem megy tovább! Valami megváltozott…, valami eltűnt…, és közben mégis valami hiányzik…éppen Tőled…Belőled.

 

 Néha hiányzik a gyengédséged, néha hiányzik pár kedves szó Tőled…, máskor pedig már azt érzem, nem is kellenek ezek….

 

 Néha szeretnélek megkérdezni, hogy mit is jelentek Neked…, de sokszor azt érzem, felesleges…, vagy már talán nem is érdekel igazán…, mert tudom a választ…, hogy talán nem is jelentek igazából semmit sem Neked. Még tavasszal mondtad azt sokszor, hogy kedvelsz…, aztán már nyár eleje lehetett, mikor egyszer azt mondtad nekem „szeretlek”…, „hiányozni fogsz”. Akkor sem tudtam, hogy elhiggyem-e Neked…, de a nyáron és a mostanság történtek után már biztos vagyok abban, nem voltak ezek a szavak igazak. Te mindig is csak gyűlöltél engemet…, és milyen furcsa, mert pont Te mondtad azt nekem mindig: gyűlöllek Téged…, pedig hidd el A., soha nem gyűlöltelek, még a történtek ellenére sem…. Nagyon sokáig szerettelek…, nagyon sokáig hiányoztál még nekem…, nagyon sokáig visszavártalak Téged…!

 

 Tudod, A., én nem egy olyan férfiba szerettem bele, aki életem nehéz pillanataiban azt mondja, hogy törődjön velem a Családom egy ilyen necces helyzetben. Én nem egy olyan férfiba szerettem bele, akinek amikor éjjelig sütöm az egyik kedvenc süteményét, csak annyit mond, hogy nem kell, mert nem jön vissza érte, és különben sem rohad rám, hiszen majd csak találok valakit, aki megeszi. Én nem egy olyan férfiba szerettem bele, aki hónapokig azt sem kérdezi meg, hogy vagyok, amikor tudja, mi történt velem. Én nem egy olyan férfiba szerettem bele, aki a leggyengédebb pillanatainkban azt mondja, amit…. Én nem egy olyan férfiba szerettem bele, aki kinevet és megaláz az érzéseim miatt. Én nem egy olyan férfiba szerettem bele, aki….

 

 A múltkor is, amikor felhívtál, annyira szerettem volna azt mondani Neked, örülök, hogy hallom a hangodat…, mégis csak annyit kérdeztem Tőled „valami baj van?”. És félek, ez már mindig így lesz….

 

 És a múlt héten valamit végleg tönkretettél…, tönkretettünk.

 

 De egy dologban igazad van, én rontottam el mindent, mert úgy éreztem Irántad, ahogyan…. De meg nem történtté már nem tudom tenni mindezt, mégha akarnám sem.

 

 Most még sok minden fáj…, nagyon fáj…, de remélem nem lesz így már sokáig!

 

 És most nem tudom, hogy mi a helyzet…. Valami hiányzik…, de fogalmam sincsen, mi az…, és azt hiszem, ezért szenvedek néha annyira…! Valami már nincsen meg…, valamit elveszítettem…, elveszítettünk a tavasz és a nyár után…! Most nem tudom, hogy mit érzek…, vagy mit akarok érezni…. Lehet, hogy talán csak félek, hogy újra Beléd szeretek…vagy már eljött a pillanat, amikorra értelmét vesztette a mi kettőnk „kapcsolata”…, talán csak besokalltam, elfáradtam…, talán most már le kellene zárni mindent közöttünk.

 

 Valami elmúlt…, és ami elmúlt, általában már nem jön vissza…, de lehet, már nem is szeretném, hogy úgy legyen…. Nem tudom, mi van velem…. És mondd, mi történt velünk?

 

 Valami elmúlt, valami eltűnt, de mégis, tudom, hogy ugyanakkor lesz olyan nap, mikor csak egy rövid bejegyzést írok majd ide, ami arról fog szólni, hogy most fáj, nagyon fáj minden…, hogy nem jó semmi sem Nélküled…, hogy már tudom, mi az, ami hiányzik…: TE vagy az…, és gyere vissza…. Lehetséges, hogy mégis meg szeretném találni Veled azt, ami eltűnt…, és szeretném, ha a hiányérzetem TE szűntetnéd meg örökre?!

 

 Annyira szeretném újra érezni azt a tüzet, azt a vágyat, és azt a szerelmet Irántad, amit régen…, annyira szeretnélek teljes szívemből, feltétel nélkül ismét szeretni…, annyira szeretnélek a héten, amikor majd az autódba beszállok, megcsókolni, megsimogatni, megfogni a kezedet, Hozzád bújni, majd azt mondani, örülök, hogy Veled vagyok ma…, de félek, már nem fog menni…! Elfáradtam. Belefáradtam a gyerekes csatáinkba…. Nehéz elválni Tőled, mert úgy szerettelek, ahogy Téged még soha senki s ahogy soha senki sem fog szeretni a jövőben sem…, de azt hiszem, most van itt a pillanat, hogy elváljunk….