Mostanában, amikor eszembe jutsz

2010 december 9. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 

 

 Mostanában elég sok olyan pillanat van, mikor előveszem a szívem legmélyén lévő kis fiókból az emlékeket, amelyek mind-mind valamiért kedvesek számomra…, leporolgatom őket, aztán visszateszem és újra bezárom azt a picit fiókot. Persze az emlékeim egy része nem mindig volt ennyire kedves a szívemnek, sokkal inkább már megszépültek, mert valaha, talán nem is olyan régen, még nagyon fájdalmasnak tűntek.

 

 Veled kapcsolatban A., mindig megpróbálok arra az A.-ra emlékezni, akibe még nincsen pár hónapja, hogy nagyon szerelmes voltam és aki annyira szerethető volt, mikor megnyitotta a szívét előttem…, persze általában már olyan idegennek és távolinak tűnsz nekem, mintha soha nem ismertelek volna. Ugyanakkor vannak még pillanatok, amikor meg arra vágyom, hogy újra azzal a szenvedéllyel tudjalak szeretni, mint nem is olyan régen.

 

 Ma, amikor olyan nagy pelyhekben hullott a hó, eszembe jutott egy január végi nap: véletlenül összefutottunk, beszélgettünk, aztán elindultam haza. Ott állt a ház előtt az autód, csupa hó volt, és én egy nagy szívet akartam rajzolni rá Neked…, akkor még úgy sem tudtad volna, hogy én voltam az…. Tudom, gyerekes dolog szivecskét rajzolni egy autóra, mégis akkor egy apróságot akartam otthagyni Neked…magamból…. Akkor, amikor még olyan más volt minden…és Te is….

 

 Aztán hirtelen arra a bizonyos néhány mondatodra is gondoltam, amit az utolsó találkozásunknál mondtál nekem, és nagyon szomorú lettem…, hiszen jól tudtad, hogy életem legfájóbb pontján fogsz megbántani…, mégis megtetted…, és teli találat is volt…. Nagyon kegyetlen vagy…. És akkor még nem is tudtam, hogy az a pár mondat még jobban fog fájni néhány nap múlva…, mert úgy tűnik, hogy azt az embert, aki ezen a téren a legkedvesebb, legmegértőbb, igazi lelki társam, elveszíthetem… ;(.

 

 Szóval csak annyit akartam mondani, hogy eszembe jutsz még néha…, gondolkodom Rólad olyankor, és próbállak megérteni Téged…, hogy miért is voltál ilyen velem…. Vannak pillanatok, mikor arra gondolok, hogy megijedtél az érzelmeimtől…, máskor úgy érzem, hogy megérintettelek, de Te félsz ettől, és menekülsz…, de leginkább már úgy látom, hogy egy aljas játékod egyik főszereplője lettem…akaratlanul…, mert annyira üres a szíved. Bár ilyenkor próbálok arra gondolni, hogy a szem nem tud hazudni…, és emlékszem, akárhányszor is belenéztem a gyönyörű szemeidbe, annyit láttam mindig, hogy Te valójában egy nagyon szomorú és boldogtalan ember vagy, aki ugyanakkor iszonyatosan vágyik a szeretetre és a gyengédségre…, csak fél…, és olyan mint egy elveszett kisgyermek.

 

 De már mindegy is mindez…, mert Neked játék…, nekem szerelem…volt.