Tükröm, tükröm…

 Picikét szomorú vagyok, mert azt hiszem, be kell lássam, hogy mennyire igaz az, amire a napokban rájöttem és amit már egy ideje egyébként is sejtettem: nagyon félreismertelek Téged, A. Hiszen már meg sem ismersz engem, és úgy csinálsz, mintha teljesen idegen emberek lennénk egymás számára…. Pedig nem is olyan régen, egészen más volt a helyzet…. Mondd, miért? Az ősszel, amikor visszajöttél az életembe, éppen Te mondtad, hogy nem akarsz haragban lenni velem, sőt, inkább azt szeretnéd, ha hosszú távon kapcsolatban maradnék Veled, és nagyon örülnél, ha meghívnálak magamhoz ezentúl, mert Te már megváltoztál…, és most már bíznom kell Benned, na akkor én hittem Neked, bíztam Benned, és a kéréseidre „igen”-nel feleltem. De néhány hete valami mégis megváltozott, és minden más lett…. Mondd, miért jutottunk el végül idáig? Hogy lehet az, hogy két ember egy nap már nem törődik a másikkal, hogy már nem érdekli, mi van vele…, pedig nem is olyan régen, még éppen hogy másképpen gondolták…? Szerettem volna választ kapni ezekre, ezért ma elővettem a tükrömet, és belenéztem….

 Tudom, hogy én is hibás vagyok…. Tudom, sok mindenben…. Tudom ezt jól…, mert én sem mindig úgy beszéltem Veled, ahogy kellett volna…. De az már csak a következménye volt annak, ahogy Te viselkedtél velem és szóltál vagy éppen pont hogy nem szóltál hozzám…. Persze tudom azt is, hogy mindez nem ment fel az alól, amiket mondtam Neked…. Tudom, most érzékenyebb vagyok, mert a múlt héten történt szomorúság nagyon megérintett…. Tudom, hogy akkor, az a hír után sok mindent átértékeltem…. És pont azóta tudom, hogy soha nem szabad várni a túl későre…. Meg azóta tudom azt is, hogy nincs az a dolog, amit ne bocsáthatnánk meg egymásnak…, hiszen igazából nem történt semmi olyan, amiért így kell lennünk egymással. Tudom, hogy egy nap majd nagyon bánni fogjuk mindezt…mindketten…, csak talán már túl késő lesz…, túl késő ahhoz, hogy elmondjunk egymásnak néhány dolgot. Csak egy valamit nem tudok: mégis miért lettél ilyen velem?

 Picit fáj még mindig, hogy már meg sem kérdezzük a másiktól, hogy „hogy vagy?”, „mi a baj?”, vagy egyszerűen csak bármit…. Nem…, mi már nem kérdezünk semmit sem, mert nem is keressük a másikat…, mi már csak elmennénk egymás mellett, mint két idegen….

 Azt nem mondom, hogy gyűlöllek vagy utállak mindezért…! Dehogyis! Hiszen még nem is olyan régen, Te voltál nekem a tökéletes „Királyfi”…. Most már inkább csak sajnállak…, mert ilyen emberré lettél…vagy mert mindig is ilyen ember voltál…, talán csak én nem láttam. De mondd, miért?

 Szóval én ma délelőtt elővettem a tükrömet…. Belenéztem…. Láttam benne sok mindent…. Sok mindent, amit nem akartam…, amit nem szabadott volna…, s ami még fájt…. De sok mindent másképpen látok már. Sajnálom…, mindent sajnálok…, mindent, ami rosszat tettem…, de ezt az utolsó találkozásunkkor, amiről akkor még nem is hittem, hogy az utolsó lesz, mert Te magad mondtad, hogy ezentúl gyakrabban találkozunk majd, elmondtam Neked.

 És tudod mit? Egyszer majd Te is vedd a kezedbe a Te tükrödet…és nézz bele…kiváncsi lennék, hogy Te mit látsz majd akkor benne…!