…és amikor már menthetetlenül szerelmes voltam Beléd

2010 december 28. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 

 Aztán eljött a december közepe, és tudtam, három hétig nem foglak látni. Még aznap félrehívtalak és átadtam Neked a Karácsonyi ajándékomat: néhány csomag robbanós-cukorkát…:), csak egy apró meglepetés, de Te tudod, miért is ezt kaptad tőlem ;). Akkor este írtam a Barátnőmnek egy rövid üzenetet: belehalok, hogy három hétig nem látlak…, és onnantól kezdve a napokat számoltam január 8-áig.

 Az első levelemet 2009. december 24-én írtam Neked. Emlékszem, alig mertem elküldeni, pedig csak az ünnepi jókívánságaimat tartalmazta. Még akkor éjjel 22:32-kor jött a válaszod, hogy Te is békés, boldog Karácsonyt kívánsz nekem és a Családomnak…, és nekem a válaszod megérkezésétől már tényleg boldogan teltek az ünnepek…, azt az egy „apróságot” leszámítva, hogy az Angyalkák nem hoztak meg Téged a Karácsonyfa alá nekem…. Aztán egy hét múlva ment a következő üzenetem: boldog új évet kívántam Neked, és még azt is odaírtam, hogy ha majd jössz, koccintsunk, mert ha van kedved, beülhetnénk valahova. És Te aznap, december 31-én 14:47-kor visszaüzented a jó kívánságaidat és azt is odaírtad, hogy bár nem tudod pontosan, mikor jössz, de majd megbeszéljük a forrócsokizást…s abban a pillanatban, hogy elolvastam a válaszodat, tudtam, az az évem nagyon boldogan kezdődik majd….

 Január 8-án, egy esős napon találkoztunk újra. Én nem akartam elmenni oda, mert féltem, hogy megsejted, Miattad jöttem csak el. Az első két órában csak ültünk egymással szemben és szinte egy szót sem váltottunk…, még a PhD-dről sem meséltél…. Aztán egyszer csak megtörted a csendet: annyit mondtál, hogy bár most rengeteg a munkád, de mindenképpen elmegyünk majd együtt valahova. És onnantól kezdve hosszú órákon át beszélgettünk mindenféléről és már abba sem tudtuk hagyni…. Délután megkérdezted, hogy elhozhatsz-e haza és én örömmel igent mondtam. Januárban még többször is találkoztunk és beszélgettünk…, amiről szinte mindig meséltél, az a PhD-dolgozatod és szigorlatod volt…, már-már oda-vissza ismertem a szakdolgozatodat, de nem bántam, mert nekem csak az számított, hogy olyankor ott vagy velem, és hallgathatom a hangodat, érezhetem az illatodat, és nézhetem a gyönyörű szemeidet s kedves mosolyodat…, ezeket soha nem fogom elfelejteni, bármi is történjék…. Aztán januárban egyszer ott is találkoztunk véletlenül, tudod, amikor a szívecskét akartam rárajzolni az autódra…, és még ugyanennek a hónapnak a legutolsó napján beszélgettünk éjjel a hatalmas hóban…, de ezekre nem is olyan régen már visszaemlékeztem és megírtam.

 

 Február első heteiben ismét találkoztunk egy párszor és olyankor egyre hosszabban beszélgettünk…, persze továbbra is általában semmi különlegesről, inkább az élet dolgairól, vagy a PhD-dról…, de én boldog voltam, hogy olyankor ott vagy velem, mellettem…. Még abban a hónapban leszigorlatoztál és ekkor már 2-3 naponta esténként vagy éjszakánként is folytattuk hol vidám, máskor szomorúbb beszélgetéseinket. Aztán eljött a február 26-a, péntek este 8 óra…. Te azt hitted, elmegyünk valamerre, hogy megigyuk azt a bizonyos forró csokinkat…, de én vacsorával vártalak. Kimentem Hozzád és elmondtam Neked, hogy változott a program…, főztem Neked. Az első férfi voltál, akinek még sütöttem-főztem is, pedig nagyon utálok, de tettem mindezt csak azért, mert azt írtad a bemutatkozó oldaladon, hogy „amikor nem dolgozol, eszel”…, és én nagyon szerettem volna a kedvedben járni, mert annyira akartalak Téged. Hány héten át szerveztem ezt a kétszemélyes „meglepetés” bulit…, átléptem a saját korlátaimat, elveimet, levetkőztem a gátlásaimat…, mégis akkor este már legszívesebben visszaléptem volna és le akartam mondani a találkozónkat. Egész idő alatt olyan zavarban voltunk, mint az első közös ebédünknél…, szinte a szoba két végében ültünk le, pedig legszívesebben én már akkor Hozzád szerettem volna bújni…. Késő este hazaindultál, mert másnap vissza kellett jönnöd dolgozni…, pedig titkon mennyire vágytam arra, hogy maradj itt és bújjunk össze…, szerettem volna éjjel hallgatni a szuszogásodat, és reggel Téged akartalak volna elsőként megpillantani. Bár találkoztunk másnap korán, de csak rövid időre és azt hiszem, aznap hangzott el az első néhány olyan mondatod, hogy rá kellett jöjjek, nem biztos, hogy Te vagy az a figyelmes, gyengéd férfi, akire mindig is vágytam…, csakhogy addigra már menthetetlenül szerelmes voltam Beléd…, abba a férfiba, akinek végül ez az egész csak játék, míg nekem szerelem…volt….