Sose volt nyár

2011 január 11. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 Még épphogy csak beköszöntött a nyár, amikor ismét találkoztunk. Nem én akartam azt, hanem az élet hozta így…, muszáj volt újra látnunk egymást. Aznap odaálltál elém és annyit mondtál, bocsássak meg Neked mindent…, nem akartál megbántani. Olyan más voltál…, őszintének tűntél…, ahogy fogtad a kezeimet, s kértél, ne haragudjak Rád…, nagyon jól esett nekem, hiszen ma már annyira kevesen kérnek bocsánatot a másiktól, ha fájdalmat okoztak Neki…, s Te azon kivételes és kevés emberek egyike voltál, aki megtette. Átöleltél gyengéden és finoman csókolgattad az arcomat s a nyakamat…, majd annyit kértél, én is öleljelek s pusziljalak Téged! Annyira szépek voltak azok a perceink…, lehetetlen volt Neked bármely kérésedre is nem-et mondani.

 

 Az egész június arról szólt, hogy egyik pillanatban akartuk egymást, a másikban nem…, de igazán soha nem tudtuk elengedni a másikat.

 

 Végül egy nap annyit mondtam Neked, hogy soha többé nem jövök és már nem fogunk találkozni…. Felégetek magam mögött majd mindent, hogy tovább tudjak lépni, s elfelejtselek…, de Te nem hittél nekem. Szerettelek…, nagyon szerettelek, de nekem már nem ment tovább így…, én nem ezt akartam…, és Te nagyon is jól tudtad…. Az utolsó napunkon odaadtam Neked egy levelet, amiben minden benne volt…Rólunk, az érzéseimről, s arról ami lehetett volna, aminek lennie kellett volna. Soha nem felejtem el azt a napot…, annak a napnak minden egyes perce örökké bennem él: az utolsó szavaid, az utolsó telefonbeszélgetésünk, a szeretkezésünk, és a búcsúnk….

 

 Június végén tudtam, hogy el kell menjek oda, pedig félek…, s ezt Te is tudtad…. És bár elbúcsúztunk egymástól, én mégis minden nap vártalak ott…, hogy eljössz vagy legalább felhívsz…. De soha nem tetted meg: nem jöttél, de még csak nem is kerestél telefonon sem…. Pedig tudtad, hogy mekkora szükségem lenne Rád…, de Te hosszú hónapokig felém sem néztél. Én egész nyáron minden egyes nap vártalak…csak Téged…, naponta százszor elképzeltem, hogy milyen lesz, ha újra találkozunk, mit mondunk majd egymásnak…, de sok-sok hétig mindezek a találkozások és beszélgetések csupán az én képzeletemben léteztek….

 

 Aztán nyár közepén volt valaki, aki ugyan csak finoman, de megérintette a szívemet. Pár pillanatra éreztem, ahogy megdobban Tőle a szívem…, de valójában mindenkiben Téged kerestelek még mindig…, s csak Téged akartalak. Ő az a férfi, aki akkor állt mellém, amikor arra a legnagyobb szükségem volt: kinyújtotta felém a kezeit s próbálta visszaadni a reményt, a hitet, amelyeket már éppen elveszítettem. Nem ismerjük igazán egymást, mégis olyan titkainkat árultuk el a másiknak, amiket félünk sokszor magunknak is bevallani, s mások előtt felvállalni. Úgy belelátott a lelkembe, ahogy senki…, sokszor csak néhány mondatot beszéltünk, de Neki egy-egy mondatában ott volt minden, ami erőt adott, hogy ne feladjam, hanem sikerüljön továbbmennem. Soha nem mondtam el Neki, hogy még ennyi idő után is mennyiszer az Ő szavaiba kapaszkodom, és hogy ez nekem milyen sokat jelent…, s talán már soha nem is tehetem majd meg…, pedig szeretném! Nagyon szeretném elmesélni Neki, hogy milyen jó ember, és mennyire megérintette a szívemet és a lelkemet…, mennyire más emberré tett, s mennyit gondolok ezekre a perceinkre, annak ellenére, hogy azt a nyaramat akkoriban mennyiszer el akartam felejteni…, most pedig már nagyon szeretném újra visszahozni…akár minden fájdalmával együtt, csak újra élhetnék egy-egy pillanatot…, mert akkor nyáron még nem tudtam azt, amit néhány hete már igen: elveszíthetem Őt…örökre.

 

 Azoknak a nyári hónapoknak a Veled kapcsolatos minden érzését leírtam itt a blogban, mert akkor kezdtem írásba önteni a fájdalmamat…, gyógyulást remélve. A gyógyulás sokáig nem jött el, ahogy Te sem…. Miért is vártalak, és hogyan is reméltem, hogy majd találkozunk, mert szeretsz annyira, hogy megkeresel? Hiszen Neked csak játék…, nekem pedig szerelem…volt.