Fogjuk egymás kezét

2011 január 23. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 

 Lassan meg kellene próbálnom elfogadni, hogy azzal a drága emberrel, aki annyira kedves a szívemnek, már talán soha nem fogunk találkozni…. És nem azért, mert mi szeretnénk azt, hogy így legyen…, hanem az Élet választ el minket…örökre. Pedig nem akarom ezt! S azt sem, hogy elengedje a kezemet…! Valahol titkon még mindig remélem, hogy mégsem így lesz….

 

 Milliószor elképzelem, hogy milyen lesz, amikor újra találkozunk: mosolyogva ajtót nyit…, mint régen…, és amikor becsukódik mögöttünk az ajtó, átöleljük egymást…, és percekig egy szót sem szólunk, de abban a csendben az elmúlt néhány hónap minden pillanata és érzése benne lesz…. Talán egy picit sírunk is…, persze örömünkben: mert elég erős volt, s a hosszas küzdelem után végül Ő győzedelmeskedett. Aztán nevetünk azon, hogy milyen szerelmes voltam a nyáron…, az utolsó találkozásunkon ősszel…, meg még nem is olyan régen…, de a fájdalom könnyei most már a múlt lennének. És akkor végre megköszönöm Neki, hogy van, amikor már újra tudok mosolyogni…, Miatta, mert ezt Neki is köszönhetem…. És láthatom Őt is ismét nevetni…, nem akarom, hogy szomorú legyen! Megkérem, hogy hallgassuk meg újra azt a szerelmes dalt, amit akkor nyáron játszott le nekem…, amikor még mást szerettem…. Puszit is adok Neki…, csak most már kérnie sem kellene….

 

 Egyszer azt mondta nekem, hogy nem engedi, hogy meghaljak, amíg nem válik valóra „az” a vágyam…, és azt is megígéri, hogy elérem az álmom…. Sok-sok hónapja már ennek a beszélgetésünknek…, és én hiszek Neki meg abban is…, úgy kapaszkodom a szavaiba! Most viszont én nem engedem Neki, hogy elmenjen…, addig nem mehet el, amíg az Ő álmai nem teljesülnek…, és Ő tele van még tervekkel, célokkal, s vágyakkal…, rengeteg dolga van még ide lenn…!

 

 Hát kifogja összeragasztani a szívemet, ha újra összetörik? Kinek mesélhetem majd el legféltettebb titkaimat? Ki ért majd meg úgy, mint Ő? Ki fog haragudni de nem rám, hanem értem? És ki segít majd át a legnehezebb percekben? Úgy ismer, ahogy talán senki sem, mert Ő az, akit igazán közel engedtem magamhoz, hiszen annyira érezte a lelkemet. Félek most szerda óta, hogy amikor megszólal a telefonom nem azt mondják majd a kagyló túlsó végén, hogy egy picit már újra olyan, mint régen, hanem egy szót: csak annyit, hogy “megpihent”.

 

 Az élete arról szól, hogy másoknak segít, amikor bajban vannak…, ugye most lesz valaki, aki Őt segíti a bajban?

 

 

 Kedves I.! Ne hagyj itt…, még nem mehetsz el…, csak Te is higgyél benne: a gyógyulásban meg a csodában…, mert léteznek! Tudom, most nagyon nehéz Neked, de tudom azt is, hogy meg fogsz gyógyulni! Ne hagyd, hogy a betegség győzzön! Igen, nehéz az az út, amin most végig mész, de mikor a végére érsz, csak még erősebb leszel! Szükségem van Rád…, ahogy olyan sok embernek…, bár most már ezt sem hiszed el, csak talán a szíved legmélyén sejted…! A legszomorúbb perceimben voltál mellettem, pedig még csak nem is kértelek erre, s Te mégis jöttél, segítettél…. A legboldogabb pillanataimban is majd ott leszel velem…csak Te! Többször bíztam Rád az életem és Te mindig vigyáztál rá…legyen így ez még ezerszer! Amíg nem gyógyulsz meg, ha csak gondolatban engeded, de most mindennap én fogom a kezed, megölellek…, és vigyázom Rád! S aztán egy nap, amikor újra erős leszel, majd megint a kezedbe adom az életemet és a lelkemet, hogy ismét Te vigyázz rám…, és még pár tíz évig így legyen. S akkor majd újra fogd  meg a kezemet, kérlek! Mert bízom Benned….

 

 

 Miért van az, hogy akiket igazán megszeretek, így vagy úgy, de legvégül elhagynak, elmennek? És miért van az, hogy a rossz dolgok mindig a jó emberekkel történnek?