“S eszembe jutsz: könny csordul arcomon”

2011 július 30. | Szerző: owner_of_a_broken_heart

 

 Hosszú ideje már, hogy nem tudtál megsiratni…. Néha fájdalmat, szomorúságot, csalódottságot, haragot, vagy éppen ürességet, amíg máskor pedig azt a hatalmas szerelemet éreztem Irántad, hogy szinte majdnem belehaltam, úgy hiányoztál.

 

 De talán nem is gondoltam, hogy mostanában néhány könnycseppem is hullik majd Miattad. Aztán ma este eszembe jutott, ahogy azon a szeptemberi estén megsimogattál, Magadhoz szorítottál, mikor átöleltél, megcsókoltál, és kértél, öleljelek, csókoljalak Téged én is. És most iszonyatosan szerettelek volna szeretni, azt kívántam és akartam, hogy bárcsak újra érezhetnélek, ha mindezeket megint átélhetném…csak legalább még egyszer…vagy inkább még milliószor…minden nap és minden órában! Mert abban a percben, amikor mindezek az emlékképek ismét lejátszódtak bennem és előttem, úgy hiányoztál s hiányzol azóta is, mint nagyon régen utoljára.

 

 S már nem tudom, hogy mi a jobb nekem: amikor ezt a szűnni nem akaró, nagy szerelmet érzem Irántad és majdnem belehalok, hogy nem vagy itt a közelemben és nem szerethetlek, mert szinte érzem és fáj, ahogy hiányzol, vagy amikor csak az üresség van körülettem, mert már Te is csak egy távoli emléknek tűnsz nekem…?!

Szerelem? Igen…még mindig, azt hiszem!

2011 július 28. | Szerző: owner_of_a_broken_heart

 

 Eszembe jutsz még…, főleg mostanában, mert szükségem lenne Rád. Illetve néha már abban sem vagyok biztos, hogy még valóban így van, tényleg így érzek.

 Most nem tudom, hogy mit jelentesz nekem: egy örökké  tartó, soha el nem múló szerelmet, vagy egy szerelmet, amely megkopóban, szép lassan elhalványulóban van, s amely néhány hónap vagy év múlva már csak a múlt lesz…. Az biztos, hogy a kettő közül bármelyik legyen is, a szívemben leszel mindig…a legkülönlegesebb helyen. És tudom azt is, hogy már soha nem lesz senki az életemben, aki ennyit fog jelenteni nekem, akinek így kitárom magam, az érzelmeimet, s aki így megérint…de már nem is akarnám, hogy még egyszer valaki a szívembe férkőzzön, hogy aztán apró darabokra törhesse.

 Egy hónapja írtam Neked egy sms-t, amiben csak annyi állt, hogy jó lenne találkozni és beszélgetni egy picit. Persze igazából dehogy beszélgetni akartam ;)…, vagyis nemcsak a hangodat akartam hallani, hanem érezni akartalak még egyszer…újra meg újra…, órákon át…vagy talán örökre. Akkor valójában azt szerettem volna mondani Neked, hogy „hiányzol nagyon nekem”! De már nem tudok az lenni, aki voltam egykor. Nem tudom felvállalni előtted önmagamat. Már nem tudom azt adni Neked, amit olyan sokáig akartam és adtam is. Képtelen vagyok ilyen őszinte lenni Veled: Te vagy az egyetlen, aki előtt az érzelmeim nagy részét nem rejtettem el, nem érdekelve, ha kinevetsz érte vagy megalázol, s legvégül összetöröd a szívemet. Talán csak a gyengeségeimet és a félelmeimet nem mutattam ki Neked. S azt hiszem éppen ezutóbbiak miatt történhetett meg, hogy ez a Veled való őszinteségem, érzelmeim nagy részének a felvállalása és kimutatása valamikor tavaly júniusban meg is tőrt…, és örökre elveszett…, tudod akkor, amikor az éjjelig Neked sütött islerre csupán annyit mondtál, hogy csak nem rohad rám meg majd csak találok valakit, aki megeszi. De ennél csak egy mondatod bántott jobban: amikor azt mondtad, hogy ilyen necces helyzetben a Családom foglalkozzon velem. Tizennégy hónap telt el, mióta ez elhangzott, de még mindig bennem van, és úgy fáj…főleg mostanság…. Merthogy vannak szavak és mondatok, amiket soha nem felejtünk el…, belénk égnek…örökre, pont úgy, mint egy mosoly, egy gyönyörű szempár, egy kedves mozdulat, egy finom csók, vagy egy meleg ölelés…. Azt hiszem akkor voltam utoljára igazán őszinte Hozzád, már ami a valódi érzéseimet jelenti, amikor tavaly nyáron már tudtam, mindent felégetek magam mögött és mi már talán soha nem találkozunk többé, így veszteni valóm sincsen, átadtam Neked azt a levelet, nevezhetjük akár szerelmes levélnek is, amiben minden benne volt arról, hogy mit érzek és jelentesz nekem. Ősszel, amikor ismét találkoztunk, már újra bezárkóztam…, már Feléd is képtelen voltam megnyílni s vállalni, hogy mennyire fontos vagy még nekem, és hogy valójában Te jelented nekem a mindent, mert Te vagy az Igazi, s bármi történt is, nagyon szeretlek. Egyetlen egyszer voltam az elmúlt június óta igazán önmagam Hozzád: amikor most májusban találkoztunk…akár akartuk, akár nem. Úgy éreztem ott, jobban bántani már nem tudsz, így veszítenivalóm sincsen. S akkor azon a találkozásunkon azt láttam és éreztem, hogy Benned vagyok, hogy nem csak egy játék voltam Neked, hanem annál sokkal több, csak félsz, és nem akarsz érzelmeket, bár már késő így gondolkodnod vagy érezned. Talán aljas voltam, de úgy döntöttem, nem könnyítem meg a Te helyzetedet sem: tudom, azt akartad hallani, hogy megint megbántottál és ezek után már nem jelentesz nekem semmit sem…, de ehelyett egy rövid üzenetet kaptál tőlem: hiába küzdesz, benned vagyok, ahogy Te is itt vagy a szívemben örökre, még ha milliószor is törted össze és bántottál már meg.

 

 De tudod András, ha most találkoznánk, már megint nem lennék ilyen…most biztosan nem. Hiszen nincsen néhány hete, hogy írtam Neked azt a bizonyos sms-t, és akkorra már újra a régi önmagam voltam: nem tudtam leírni Neked, hogy mit érzek, mit jelentesz nekem…még mindig, lassan már két éve. Szerepet játszom…most már én is…, ahogy Te is. Leplezünk valamit, a valódi érzéseinket, elrejtjük az igazi önmagunkat…, félünk, menekülünk…, néha úgy érzem, ez így van jól…most legalábbis úgy tűnik. Persze néha piszkosul hiányzol…s olyankor úgy érzem, belehalok, hogy nem vagy itt, nem érezhetlek, nem szerethetlek…, hogy nem ölelhetlek át és csókolhatlak meg…, hogy nem szorítasz Magadhoz és nem csókolsz…. Vannak pillanatok, amikor még az is jobb lenne, ha megbántanál, de itt lennél. Tudod, azért még hiányzol nekem…most is…nagyon!

 

 Sok minden van bennem…amolyan más érzések is már…olyan furcsák vagy érdekesek, nem is tudom, minek nevezzem…, ami talán nem is én  vagyok. Sokszor azt kívánom még, keress meg…gyere s soha többé ne engedj el, hanem szeress…örökre! Aztán elbizonytalanodom…legalábbis mostanában…. Pedig igazából még mindig szeretlek, itt vagy a szívemben, és ez így lesz örökre. Nem tudom, mi van velem…, talán csak lelkileg mély ponton vagyok. Mindenesetre tudom, még mindig szeretlek…akkor is, ha Neked csak játék, nekem szerelem…volt.

“Úgy szeress,

2011 július 23. | Szerző: owner_of_a_broken_heart

 mintha szívem szíved volna.”

Álmaink

2011 július 22. | Szerző: owner_of_a_broken_heart

 

 „…elhagyjuk az álmainkat, mert félünk, hogy nem teljesülnek, vagy ami még rosszabb, hogy valóra válnak.”

 

Hát íme az igazság

2011 július 20. | Szerző: owner_of_a_broken_heart

 

 „Tényleg, mintha valaki meghalt volna – én magam. Mert nem csak a legigazibb igaz szerelmet veszítettem el – ami önmagában is elég hozzá, hogy valaki belepusztuljon, de ráadásul elveszítettem a jövőmet, a családomat – azt az életet, amit választottam.”

Drágán megfizetek

2011 július 14. | Szerző: owner_of_a_broken_heart

 

 Mostanában kevesebbet gondolok Rád, ami persze nem jelenti azt, hogy nem vagy itt a szívemben és elfelejtettelek, hiszen még mindig vannak pillanatok, amikor majd belehalok a hiányodba és olyankor csak annyit kívánok, hogy bárcsak legalább még egyszer átölelnél és bárcsak ne azokat a döntéseket hoztam volna meg tavaly!

 

 De mint ahogy mindennek, hát annak is megvan az ára, hogy már nem Te vagy szinte minden gondolatom. Csupán csak arról van szó, hogy már egyre többet vagyok rosszul, sokszor nagyon gyengén érzem magam, és a fájdalom mind inkább elviselhetetlen. Most este megint úgy érzem, már nem bírom tovább a fájdalmat, amely lelkiekben is eléggé megvisel…. Ilyenkor van úgy is, hogy azt érzem, milyen jó lenne, ha itt lennél velem, és nem egyedül kellene harmadjára is végigmennem ezen az úton. De mindannyiszor eszembe jutnak a szavaid, amit tavaly mondtál nekem, miszerint „a necces helyzetemben a Családom foglalkozzon velem”. Csakhogy akkoriban még legalább volt valaki, aki megértette a lelkemet s azt, hogy mit érzek, így mindig előrevitt és erőt adott nekem a törődésével, megértésével, mégha néha megmosolyogtam is Őt, pedig tudom most már, hogy mennyi mindenben igaza volt….

 

 Sok mindenben bizonytalan vagyok, például Veled kapcsolatosan is teljesen össze vagyok zavarodva, azonban abban az egyben biztos vagyok, hogy még egyszer, harmadjára nem csinálom végig mindezt…egyedül már nem megy….

 

 Azt hiszem, túl sokat hibáztam az életemben. Tudom, sokszor azokat bántottam meg, akiket igazából nagyon szerettem…, ahogyan Téged is. És most éppen azt kapom vissza az élettől, amit megérdemlek: a legfájóbb pontjaimon vág vissza, mert elvette a legféltettebb álmomat, ahogy Téged is, az egyetlen örökké tartó szerelmemet….