A Duna partján ültem és sírtam

2011 szeptember 22. | Szerző: owner_of_a_broken_heart |

 

 Ma kora reggel lementem a Duna-partra. Sokáig gyalogoltam, hogy távol legyek a várostól…meg mindentől. De a szomorúságomat sehogyan sem tudtam elhagyni: velem volt és mindvégig ott maradt…, elkísért engem mindenhova, bármilyen messze is próbáltam menekülni előle…, pont mint annak idején, amikor elmenekültem Te előled és a nemlétező szívem elől is. De utolértél és megérintettél, mint ahogyan ma a bánat is. Sütött a Nap…, még a jeges szívemet is felmelegítette. Csend volt ott a Duna mellett és magány. S eszembe jutottál…, és akkor egyszeriben csak gondolkodni kezdtem Rólad, rólam, meg rólunk. Hogy mit rontottam el? Hogy miért hagytam, hogy így legyen vége? Hogy miért lett ilyen üres a szívem? Hogy miért nem tudtam vigyázni a szerelmünkre? Hogy miért nem tudok szeretni? Hogy miért alakult így az életem és miért nem tudok hinni már semmiben: sem álmom, sem reményem sincsen, s ha nem lennék ilyen gyáva, még az életemet is eldobnám a legszívesebben?

 

 Hiányoztál. Milyen régen is éreztem azt, amit ma, amikor eszembe jutottál…, hiszen jöttek az emlékek: mennyit nevettem Veled…, talán akkoriban mosolyogtam szívből utoljára…, és most hiányzott ez az érzés ismét…, ahogyan Te is. Talán csak azért, mert csütörtök van…. Jó lett volna, ha ma Te is ott ülsz velem a Duna-parton, és a csendet megtöri a nevetésünk és a szívemet nemcsak a Napsütés, de a Te ölelésed és a csókod is felmelegíti.

 

 Sokáig néztem a Kacsákat, ahogyan a folyón úsztak vagy éppen mellettem sétáltak. Ugyanolyan magányosak voltak, mint én. Csakhogy ők ugyanakkor legalább szabadok is voltak…. 

 Aztán eljöttem…egyedül, de azért egy apró darabot ott is hagytam a Duna-parton a szívemből, miközben mindvégig tudtam, igazából Te itt vagy, a közelemben…és mégsem. Egy karnyújtásnyira voltál és mindvégig ott voltál a szívemben is…, még ha Neked játék, nekem szerelem.