Érzelmek
2011 november 9. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Az elmúlt hetekben annyiszor szerettem volna megírni Neked, hogy mit érzek, de soha sem tudtam megfogalmazni jól az érzéseimet. Talán azért van ez így, mert már érzéseim sem nagyon maradtak…és mert van valaki más is, akire gondolni szoktam…. Persze néha hiányzol még…nagyon. És néha várlak még…, ahogy majd holnap is foglak várni…meg minden csütörtökön, amíg csak élek…, de talán már csupán megszokásból. Nem értem, hogy mi történik velem, mert most magam sem tudom, mit mondanék vagy csinálnék, ha egy nap igazából el is jönnél…. Néhány hete még úgy éreztem, hogy csak szeretnélek…, most pedig talán állnék csendben…és várnék…, magam sem tudom, mire…talán csak egy ölelésre…vagy egy csókra…vagy néhány szóra. Csak egyben vagyok biztos, hogy el soha nem küldenélek.
Vannak érzések, amik soha nem múlnak el…, akármennyire is akarom. Vannak pillanatok, amiket soha nem felejtek el…, pedig ha tehetném, örökre kitörölném az emlékeimből. S most, hogy így a levelem végére értem, rá kell jöjjek, én mégis úgy érzem, nagyon szeretlek Téged….
Amikor elveszítetted ŐT
2011 november 8. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
„Az ember akkor fogja fel igazán, hogy mit akar leginkább, amikor azt már elveszítette.”
András, ezt soha ne felejtsd el…!
Várni Rád, egy éjen át
2011 október 26. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Várni foglak holnap délután meg este…. Még ha nem jössz el, akkor is…, itthon leszek és csak Rád fogok várni. Hiányzol és szeretnélek látni…, annak ellenére, hogy mostanában még sokkal jobban fáj, hogy Neked játék, nekem szerelem!
Szomorú csütörtök
2011 október 13. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Csütörtök van. Ma is vártalak, hátha eljössz. Pedig már előre tudtam jól, hogy hiába minden reménykedés, vágy, és hiába a szerelem, úgysem látogatsz meg.
Minden csütörtököm ugyanilyen egyébként: sietek haza s várlak Téged, hogy hátha…. Pedig valójában minden csütörtökön tudom jól, hogy felesleges a szívem mélyén hinni abban, hogy eljössz, mert úgysem teszed meg…, hiszen gyűlölsz engem. De valamiért mégis gondolok Rád és reménykedem, hogy becsengetsz, mert hiányzom Neked s látni akarsz. Talán megszokásból…, talán a magány miatt, amibe lassan belehalok…, talán a szerelem teszi mindezt velem.
Hiányzol…még mindig…, pedig annyiszor megpróbáltalak elfelejteni. És minden csütörtökön újra meg újra feltépem a sebeimet, amik néha már-már úgy tűnnek, begyógyultak. Csütörtök estére ismét összetörik a szerinted egyébként nem létező szívem apró kis darabokra, mert rájövök, hogy mit veszítettem…, mennyi mindent elrontottam…… Bánt, hogy nem tudtalak úgy szeretni, mint amire Te vágytál…, hogy nem mutattam ki mindig az érzéseimet, mert amikor néha mégis megtettem, megijedtem, hiszen azt éreztem, hogy olyankor bántasz. Most már tudom, hogy mennyire boldog is tudtam lenni Melletted, Veled…és én nem tudtam vigyázni mindezekre s Rád.
Miért nem mondtam meg Neked soha, hogy milyen sokat jelentesz nekem…, hogy SZERETLEK szívem minden szeretetével?! Te mindig azt mondtad, én csak gyűlöllek Téged…, és igazából nem is akarlak látni…, pedig soha nem volt így…, boldog voltam minden együtt töltött percünkben…, és szomorú voltam, amikor Te nem voltál mellettem. Amikor tavaly nyáron elhagytalak, és mindent felégettem magam mögött, remélve, soha többé nem látjuk egymást, egy levelet adtam oda Neked, amiben megírtam, hogy mennyire sokat jelentesz nekem és igazából én nagyon szeretlek Téged. Azért hagytalak el valójában, mert nagyon szerettelek, és már akkoriban is minden nap belehaltam abba a szerelembe, amit Irántad érzetem. De talán el kellett volna mondanom akkor ősszel is, amikor újra találkoztunk, hogy még mindig fontos vagy nekem, hogy akármennyiszer is bántasz meg vagy teszel bármit, én nem foglak elfelejteni, és szeretlek, s szeretni foglak örökké, mert a szerelem ennél sokkal több. Még akkor is, ha Neked játék, nekem szerelem…. Igazából én várni foglak jövő csütörtökön, és az azt követő csütörtökön is…, meg minden nap…. András, egyszer majd eljössz, ugye?
A Duna partján ültem és sírtam
2011 szeptember 22. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Ma kora reggel lementem a Duna-partra. Sokáig gyalogoltam, hogy távol legyek a várostól…meg mindentől. De a szomorúságomat sehogyan sem tudtam elhagyni: velem volt és mindvégig ott maradt…, elkísért engem mindenhova, bármilyen messze is próbáltam menekülni előle…, pont mint annak idején, amikor elmenekültem Te előled és a nemlétező szívem elől is. De utolértél és megérintettél, mint ahogyan ma a bánat is. Sütött a Nap…, még a jeges szívemet is felmelegítette. Csend volt ott a Duna mellett és magány. S eszembe jutottál…, és akkor egyszeriben csak gondolkodni kezdtem Rólad, rólam, meg rólunk. Hogy mit rontottam el? Hogy miért hagytam, hogy így legyen vége? Hogy miért lett ilyen üres a szívem? Hogy miért nem tudtam vigyázni a szerelmünkre? Hogy miért nem tudok szeretni? Hogy miért alakult így az életem és miért nem tudok hinni már semmiben: sem álmom, sem reményem sincsen, s ha nem lennék ilyen gyáva, még az életemet is eldobnám a legszívesebben?
Hiányoztál. Milyen régen is éreztem azt, amit ma, amikor eszembe jutottál…, hiszen jöttek az emlékek: mennyit nevettem Veled…, talán akkoriban mosolyogtam szívből utoljára…, és most hiányzott ez az érzés ismét…, ahogyan Te is. Talán csak azért, mert csütörtök van…. Jó lett volna, ha ma Te is ott ülsz velem a Duna-parton, és a csendet megtöri a nevetésünk és a szívemet nemcsak a Napsütés, de a Te ölelésed és a csókod is felmelegíti.
Sokáig néztem a Kacsákat, ahogyan a folyón úsztak vagy éppen mellettem sétáltak. Ugyanolyan magányosak voltak, mint én. Csakhogy ők ugyanakkor legalább szabadok is voltak….
Aztán eljöttem…egyedül, de azért egy apró darabot ott is hagytam a Duna-parton a szívemből, miközben mindvégig tudtam, igazából Te itt vagy, a közelemben…és mégsem. Egy karnyújtásnyira voltál és mindvégig ott voltál a szívemben is…, még ha Neked játék, nekem szerelem.
A Szerelem börtönébe…730 napja bezárva
2011 szeptember 16. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Ma pontosan két éve annak, hogy a szívembe zártalak…mindörökre…. Egy másodperc volt, és az életem megváltozott…mindörökre…. Egy pillantás volt és végem lett…mindörökre. Utolért a SZERELEM…, így csupa nagy betűvel…. Pedig nem sokkal korábban még én nevettem a legjobban, amikor valaki kedvesen azt mondta nekem, vigyázzak, mert addig fogok válogatni, hogy a végén nagyon bele fogok választani…. Akkor még elképzelni sem tudtam és nem is sejtettem, hogy a sors vagy az égiek néhány hét múlva mellém sodornak és hogy amiben addig nem hittem, s amin csak mosolyogtam, valóban létezik: van szerelem, ráadásul olyan is, amibe bele lehet halni. Már nem mosolyognék azon, aki féltve a szívemet s a lelkemet figyelmeztetett és próbált megvédeni, mert most már tudom, igaza volt….
Belekeveredtem a szerelmedbe, pedig nem akartam…. A büntetésem, amely néha még édes is tud lenni, máskor pedig annyira fájdalmas: hétszázharminc napja vagyok a Szerelem börtönébe bezárva. Mindörökre…?
Nem tudok megbocsátani magamnak azért, mert nem tudtalak úgy szeretni, ahogyan Te akartad. Mert nem tudtam megadni Neked, amire igazán vágytál. Mert nem tudtam jóvá tenni, hogy megbántottalak. Mert nem tudtam elég jó lenni Hozzád s Neked.
Ez a nehéz és szomorú nap is lassan véget ér. Mint minden egyszer…. Csak talán az Irántad érzett szerelmem nem…, az megmarad mindörökre…. Nem tudom, mit hoz a holnap…vagy egyáltalán lesz-e még holnap…vagy van-e miért várnom a holnapot…, csak abban vagyok biztos, hogy akárki is jön az életembe, Te mindig az életem része leszel, mert pótolhatatlan vagy a nemlétező szívemnek. Még akkor is, ha Neked játék, nekem szerelem….
Boldogok voltunk
2011 szeptember 15. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Azt hittem, könnyebb lesz a mai nap, persze tévedtem. Abba már bele sem merek gondolni, hogy mi lesz holnap, és szeptember 23-án…, s ezek a napok még előttem állnak, de már most félek….
Egyfolytában Rád gondoltam ma (is)…és arra, hogy pontosan egy éve ezen a napon milyen boldog voltam, ahogyan Te is, amikor annyi idő után véletlenül összetalálkoztunk…pedig akkoriban már egyáltalán nem hittem, hogy valaha még látjuk egymást és hogy úgy fogunk gondolkodni egymásról meg érezni egymás iránt, mint azokban a percekben ott.
Ha újra átélhetném azokat a pillanatokat! Bárcsak találkoznánk még…és akkor ismét láthatnálak, megsimogathatnálak, átölelhetnélek, hallhatnám a hangodat, s belenézhetnék a gyönyörű, de szomorú szemeidbe…, hogy felvidítsalak és boldoggá tegyelek…! Most így érzek, annak ellenére, hogy úgy igazából nagyon régen vágytam utoljára ezekre…vagyis legalább ilyen hosszú ideig. Itt voltál ma is és oly sokszor itt vagy a közelemben…de mégsem…. Nem tudom, miért, de nagyon vártalak…, reméltem, hogy eljössz és becsöngetsz…talán csak a régi emlékek s a közelgő évforduló teszik ezt velem…és talán holnapra végre elmúlik ez az érzés…meg úgy minden…, minden ami Hozzád köt….
Hosszú idő után ma megint sírtam…nagyon sírtam…Miattad…egy olyan férfi miatt, akinek én csak egy játék vagyok, míg nekem Te a Szerelem….
Gyógyíthatatlan szív
2011 szeptember 14. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
„Csak lámpafény
Mert bánt az éj
Álom sincs már
Mert fáj
Mint Ez az ébredés
És a tükör sem
Hazudhat mást
így nincs tovább
Csak eltörött időkerék
De jobb is így, talán
Jó, hogy megszakadt
Mért számoljam
Gyilkos perceket
Ma is itt hagytál
Mert így…
Eléget
Forró a láz
Eléget, mint már magányos gyermekként
Vívtam árnyakkal, ha jött az éj
Most újra engem hív
Eléget
Forró a láz
Eléget
Hisz már azt sem tudom merre jársz
Mért nem érdekel Téged más
Remény és vágy
Széthullik már
Elátkoztál
Mint éhező
Vagy mint sziklakő
Kapaszkodom én Beléd
Elfáradtam már
Hazudni szüntelen
Mosolyom összetört (Úgyis látják már)
De itt még mindig tart a tánc
És szól egy dal
Mindegy ,úgysem érdekel
Mért vonszol még tovább
Ki Tőled menekül
Ott vagy mindenhol
Beteg vagyok
Mert nézd
Eléget,
Engem a láz
Eléget
A Vért testedbe öntöm én
Már Inkább szívem tépem szét
Mert beteg vagyok így
Eléget
Gyilkos a láz
Eléget
Megölted minden dalom nézd
Halott Miattad minden szó
Voltam tiszta mint a hó
Egyszer rég
Tudom nincs más hely
Megöl ez így
Csak a csend marad nekem
Ott Csak egyedül
És a rádióban is saját hangom hallom
Azt énekli..
Hogy így…
Eléget
Forró a láz
Eléget, mint már magányos gyermekként
Vívtam árnyakkal, ha jött az éj
Most újra engem hív
Eléget
A láz, látod eléget
Megöltem minden dalom nézd
halott Miattad minden szó
Gyógyíthatatlan ez a szív
Elégett
Bezárt
Barikádként
Hallod?
Mert így elégek már
Je suis malade”
Túlélem?
2011 szeptember 12. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Lassan elkerülhetetlenül itt van szeptember 16-a…, és én nagyon félek. Mintha egy picit jobb lenne már Nélküled, persze ez amiatt van, mert minden nap emlékeztetem magamat arra, hogy mennyit bántottál, s milyen kegyetlenül szíven ütöttél, amikor azt mondtad, hogy necces helyzetben a Családom foglalkozzon velem…, és most ugye megint necces a helyzetem…, napról napra egyre neccesebb…! De mindezek ellenére sokszor eszembe jut az is, hogy Te igazából érzékeny és sebezhető vagy, s milyen gyengéd is tudtál lenni, mert olyan sok érzelem van ott a szívedben…, és ilyenkor annyira hiányzik a nevetésed, a gyönyörű szemeid, az ölelésed, meg a beszélgetéseink…, s nagyon szeretném, ha itt lennél mellettem….
Vannak pillanatok, amikor már sehol sem vagy a szívemben, mert ezt akartad, és most megkapod…! Csak félek attól is, hogy ha eljön a szeptember 16-a, én abba belehalok…, de úgy igazából…, bármennyire is tiltakozom most ez ellen, és tiltakozik a szívem ellened…. Hiszen valójában még itt vagy a szívemben…talán örökre. Pedig nem akarok gondolni Rád, nem szeretném, hogy hiányozz, nem akarlak szeretni Téged, és nem akarok belehalni sem a csütörtökbe, sem szeptember 16-ába…, de tudom, mégis meg fog szakadni a szívem…minden csütörtökön újra meg újra…, amíg egy nap megszűnik dobogni tovább…egy játék és egy szerelem miatt…!
Ő szívembe lopta mosolyát
2011 december 26. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Ő hiányzik….
Oldal ajánlása emailben
X