Nyugaton a helyzet változatlan…
2010 augusztus 8. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Az elmúlt néhány napban eléggé lefoglaltam magam, mondanom sem kell, hogy szándékosan, így alig maradt időm gondolkodni…, ami jó volt, meg hát végülis a cél ez volt…! Hiszen arra már korábban rájöttem, hogy nekem azt nem is szabad…, mármint túl sokat gondolkodni. (Hajlamos vagyok hülyeségeket is belegondolni egy-egy problémába, túl- és belemagyarázni ezt-azt, és túlkombinálok mindent…. Nem vagyok egy könnyű eset…, ahogy Te sem…, de ezt Magad is elmondtad nekem…, de én pont ilyennek szeret(te)lek.)
Persze nem azt mondom, hogy nem álltam néha-néha meg, mert eszembe jutottál, vagy hogy Rád gondoljak…. Sokszor gondolok Rád…, még mindig. Mert hiányzol! Mert várlak még! És ilyenkor nagyon nehéz minden…! Igen, be kell, hogy ismerjem, hogy még vannak nagyon nehéz pillanataim…, és olyankor bármit megadnék Neked, ha itt lennél, csak lennél itt…, mellettem…, velem…, akár csak egy ici-picikét…! Meg egyébként is mindent megkapnál, amit csak kívánnál, akarnál, minden csak egy szavadba kerülne…, úgy rángathatnál, ahogy régen, úgy sétálhatnál ki-be az életemből, ahogyan azt tetted…. Aztán hamar rájövök, hogy ez mennyire nem volt jó nekem, bármennyire is szeret(te)lek, és ezt meg is mondtam Neked…. És arra is gondolnom kell – mert azt már talán korábban is írtam, hogy muszáj erősítenem magamban azt, hogy milyen ember is vagy valójában, esélyt adva arra, hogy így talán korábban túljutok ezen az egészen –, hogy Te miként gondolkodsz, illetve gondolkodtál rólam…, mit is jelentettem Neked…, vagy egyáltalán megérdemelnéd-e, hogy minden így legyen?
A válasz meg bár fájdalmas, de nagyon is egyértelmű: nem…, mert Neked csak játék volt…, nekem szerelem. És Te mindvégig, az első perctől kezdve tudtad ezt…!
Valaki szeresse őt igazán…
2010 augusztus 7. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
”Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben igazán semmi sem fontos. Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki szeresse őt igazán.”
Sehogyan sem vagyok
2010 augusztus 5. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
Az elmúlt napokban semmi különös nem történt, csak a szokásos: néha hiányoztál (akkor viszont nagyon-nagyon), máskor pedig azt éreztem, hogy már sokkal könnyebb minden, és előbb-utóbb tényleg túlleszek ezen az egészen…, pontosabban Rajtad…. A tegnapi nap például ilyen érzésekkel telt el, de a mai megint a hiányoddal.
Van, amikor arra gondolok, hogy bármit megadnék azért, hogy csak még egyszer, csupán 5 percre, de újra láthassalak, érezhesselek…, bár nem is tudom, Te egyáltalán akarnád-e… és vajon én is tényleg ezt akarom?! Bárcsak ne jutnának ilyenkor eszembe azok, amiket mondtál vagy tettél…! Még mindig nagyon fájnak, ennyi idő után is…! Persze talán pont ezek miatt fogok tudni egy nap továbblépni. És végképp kiábrándulni Belőled.
Mert azt viszont határozottan látom mostanság, hogy nemsokára (vagyis inkább valamikor) tényleg fel fogok tudni állni ebből az egészből. Az igazság persze az, hogy nemcsak hogy fel tudok, de fel is kell állnom. Igaz, kell még idő ehhez, az biztos. Csak sikerüljön…! Érzem azt is, hogy sokat változtam az elmúlt néhány napban érzelmileg…, persze még mindig nem az igazi…sőt…, de már annak is örülök, hogy változtam…, ráadásul a “jó” irányba…, és ezt magam is tapasztalom…. Nem akarok már csak a szépre és jóra, az ölelésedre és a puszidra, a mosolyodra és a hangodra emlékezni, ami mindent csak megnehezít, hanem igenis tudomásul kell vennem a hozzá(m)állásodat, bántó szavaidat, tetteidet. Ezekre kell gondolnom, és így könnyebb lesz. Erősítenem kell magamban, hogy milyen is vagy! Nehéz, nagyon nehéz ez most, de muszáj! Meg amúgy is, az a valóság, Te ilyen vagy, …bocsánat… voltál…sajnos:( !
Hiszen nem szabad elfelejtenem, hogy Neked csak játék volt, nekem szerelem…. És Te mindvégig, az első perctől kezdve tudtad ezt…!
Mondd, gondolsz-e rám?
2010 augusztus 3. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
„Mikor egy este,
otthon egyedül talál,
az ablakon kinézel, de semmit se látsz
mondd gondolsz-e rám?
Mikor a napok léggömbjéből
az idő elszivárog
és elfelejtett szavak után
nem fordulsz már vissza
mondd gondolsz-e rám?
Megteszel mindent
úgy csinálsz, mintha élnél,
órádra nem nézel,
elrohansz mielőtt sírásra görbülne szád
mondd gondolsz-e rám?
Mit elvettél magadtól
nem kapod ajándékba vissza
imád az égbe, hallgatásod földre száll
mondd gondolsz-e rám?
S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok
magadat a tükörben oly öregnek látod
mondd gondolsz-e rám?
Tested áruként a holnapnak kínálod és
napról-napra árulod el titkaid másnak
mondd gondolsz-e rám?
Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben
te egyedül gömbölyödsz fészkedbe
mondd gondolsz-e rám?
Pedig várod, hogy az élet újra rád találjon,
de legbensőbb titkaid nem érti új barátod
mondd gondolsz-e rám?
Egyszer majd tudod,
szép lesz újra minden.
Nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben
Igaz lesz minden szó
a csókok szívhez érnek
s a madarak a messzi délről
lassan hazatérnek
S én várni fogok, mert várni kell arra:
aki nem jön el.
Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend,
de hajnalban a derengés új reményt üzen.
Éhes madár a reggel, az emlék megpihen
akit az éjjel vártam nem jön ma sem el.”
Egy nehéz nap éjszakája
2010 augusztus 2. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
A mai nap nem (vagy inkább sem?) volt könnyű. Már eleve nem indult valami jól: Veled álmodtam hajnalban. Nem tudnám pontosan elmesélni, hogy mit, de az biztos, hogy Te is ott voltál az álmomban. Mostanság már úgyis csak ott találkozunk, ott láthatlak újra…!
Aztán napközben is többször gondoltam Rád, sajnos. Délután aludtam egy jó órát, remélve, legalább addig elfelejthetlek, mert nem álmodom majd Veled, Rólad és addig sem gondolok Rád. Még a nappalok egészen jól eltelnek…, ha eszembe is jutsz, győzködöm magamat, hogy mennyiszer bántottál meg, de tudom, hogy ugyanakkor jó döntést hoztam Veled kapcsolatosan, főleg mostanában.
De az esték nagyon nehezek…!
Az éjszakákról már nem is beszélve…!
Estefelé kiültem a teraszra, és azt éreztem, hogy nagyon hiányzol…, olyannyira, mint már régóta nem. Arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne, ha most Te is itt lennél velem. Csak ülnél mellettem, néznélek, míg dolgozol, és néha megfognám kezedet. Aztán este megterítenék Neked, nekünk itt, a teraszon, hogy vacsorázzunk, késő éjjelig beszélgessünk, nevessünk…. Elmehetnénk sétálhatni is…, olyan szépek a nyári esték, nagyon szeretem azokat! Na persze nem ilyenkor, mikor ennyire magam (alatt) vagyok…!
Most itt az éjszaka, a szobában ülök, szerintem azt már felesleges hozzátennem, hogy természetesen egyedül…. Persze nem arról van szó, hogy be vagyok ide zárva, hiszen kimehetnék a teraszra is…, de minek?…, Te úgysem vagy ott….
Nem bírok aludni, csak Rád gondolok. Nem tudom, mi van velem…, tök hülye vagyok…, pedig a múlt héten már – félve ugyan –, de határozattan kezdtem a „józanodás” jeleit magamon észrevenni, aminek kimondottan örültem…, még egy picit büszke is voltam magamra. Azt hiszem, még a tegnapelőtt este vetített „Kegyetlen játékok” című film volt az, ami felkavart, és ami miatt elkezdtem nosztalgiázni megint.
Sőt, most éjjel odáig jutottam, hogy már az is eszembe jutott, hogy holnap felhívlak, vagy most írok Neked. De közben meg a szív és az ész harcol bennem…. A szívem azt súgja, hívd fel, mit veszíthetsz?! Egyszer élsz, és ennél rosszabb már úgysem lehet! Az eszem azt mondja, maximum egy estét töltenénk együtt…, aztán mennél…, megint egyedül maradnék, és amit eddig felépítettem, teljesen összedőlne…, és mindent kezdhetnék elölről…! Ugyanakkor persze még egyszer itt lennél velem…, csak hát ugye semmi sem változna meg…! Akkor meg minek felszakítanak a sebeket? Most úgy érzem, jó döntés nincsen: akár a szívemre, akár az eszemre hallgatok, egyszerre leszek nyertes és vesztes. Meg egyébként is, nem tudom, hogy egyáltalán mit is mondhatnék Neked? Legyek megint őszinte, vállalva, hogy ismét visszaélsz vele, de legalább egy kicsit könnyebb lenne nekem, mert megmondanám Neked, hogy hiányzol, gyere át valamelyik este, főzök Neked valami finomat? Vagy elmondjam, hogy milyen sokszor mennyit bántottál? Esetleg csak érdeklődjek, hogy vagy? Vagy küldjem meg a blog-om címét és ha elolvasod soraimat, döntsed el Te, mi legyen? Nem tudom…! Illetve egyetlen egy dolgot tudok és azt viszont biztosan: nem szabad elfelejtenem, hogy mennyire megbántottál…, ráadásul pont amikor szükségem lett volna Rád…, és ezt Te is tudtad…!
Kedves A.! Nem tudom, hogy mivel tudtál így magadba bolondítani, ilyen érzéseket belőlem kihozni…. Teljesen megváltoztattál! Most nagyon hiányzol…, nagyon egyedül vagyok Nélküled…, magányosnak érzem magam. Annyira jó lenne ha itt lennél…, és átölelhetnélek, odabújhatnék Hozzád, és csak szeretnélek…, órákig szeretgetnélek!
Pedig milyen butaság is, hogy így érzek. Mert Neked csak játék volt…, nekem szerelem. És Te mindvégig, az első perctől kezdve tudtad ezt…!
Úgy szeretnélek megölelni
2010 augusztus 9. | Szerző: owner_of_a_broken_heart
”Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.”
Oldal ajánlása emailben
X